A szocializmus "építgetése" után, életünket ismét a polgári társadalmi rend szokásai szerint élhettük. Különös történelmi események: kivonul egy megszálló hadsereg, nyomában magára eszmél az elnyomott társadalom, és egyebek mellett, templomokat épít. Ez a lehetőség többünket mélyen érintett, különösen azokat, akik vallási gyökereket hordoztak magukban, vagy egyszerűen fontosak voltak számukra a harangok, a harangszó üzenete. Itt Százhalombattán, ahol a főtér tervezésének tárgya sem volt templom létrehozása, abban az időben különösen hiányoltuk a harang zúgását.

Minket, helyi keresztény/keresztyén demokratákat kezdettől fogva foglalkoztatott a gondolat, hogy templomot kellene építeni. Az évtizedeken keresztül belénk sulykolt kétkedés azonban megfontolásra késztetett: szabad-e már, lehet-e már templomot építeni ebben a templomnélkülinek tervezett, és a rendszerváltozásig szocialista városnak épített településen? A templom életünk és történelmünk része: keresztelés, házasságkötés, temetés, lelkünk megnyugtatásának helye, a harangszó elmaradása pedig hiányérzetet okoz.

Életünket tehát úgy képzeltük, hogy a város központjában harangok szóljanak. Gondoltuk, hogy kezdetben egy nagy, építészetileg is kiemelkedő haranglábat (lényegében tehát: tornyot) kellene létrehozni, és amikor már felmérhetők lesznek az anyagi lehetőségek, ökumenikus templomot építenénk a haranglábhoz. Cselekvésre szántuk el magunkat, s 1991. december 10-én 60.000 forint induló vagyonnal létrehoztuk a Harangláb Alapítványt.

A városban ez volt az első alapítvány, amely nyilvánosság előtt vállalta kitűzött templom-építési célját. Ebben az időben már formálódott a városban a korábbi években nem létező Református Egyházközség, az Északpesti Egyházmegye pedig, 1991. szeptember 1-től megbízta Sárosi Gábort a lelkészi feladatok ellátásával, aki ezt követően rendszeres vasárnapi istentiszteletet tartott és tart jelenleg is.

A szórvány gyülekezeti formában működő egyházközség önállóságra törekedett. Alapvetően ezt a célt szolgálta az 1992. január 26-án tartott presbitériumi tagok választása, amelynek során a következő személyeket választottuk: Darabont Árpád, Dukát Miklós, Kohán József, Nagyné Benkő Zsuzsa és Szép Ildikó. Ez a Presbitérium kérte a gyülekezet önálló egyházközséggé minősítését. A kérést az Egyházkerületi Közgyűlés 1992. december 1-jén elfogadta, és engedélyezte a "Százhalombattai Református Missziói Egyházközség" név használatát. A közösség életében nagy jelentőséggel bírt, hogy a gyülekezet önálló egyházközséggé vált, mert ez által megteremtődött a templomépítés jogi feltétele: az tehát, hogy az egyházközség felvállalhatta a templom építését saját lebonyolításban, vagy alapítvány létrehozása által. Ekkor vált lehetővé gondnok választása is, mert korábban, szórványgyülekezetként erre nem volt jogosultsága. Első gondnokként Darabont Árpádot választottuk, helyére pedig presbiternek személyemet választották.

Teltek múltak a hónapok, s ez idő alatt a helyi római katolikus vallású emberekben is érlelődött a templomépítés szándéka. Élükre állt az MDF helyi szervezetének akkori elnöke, dr. Nagypataki Gyula (akkor én már a KDNP helyi szervezetének voltam elnöke). Vele korábban már tárgyaltunk elgondolásainkról, s közölte velem, hogy ők nem akarnak ökumenikus templomot. Elhatározásukat tettek követték, és 1992. október 8-án létrehozták a Dominus Vobiscum Alapítványt, melynek tevékenysége céljául, a város központjában római katolikus templom felépítését jelölték meg. Mondhattuk: így is jó, s talán jobb is volt, mint képzeltük, hiszen nem harangláb, hanem immár széles körben két templom építéséről beszélhettünk. Az pedig, hogy a két templom építésének előkészítése egy időben folyt, pénzgyűjtés szempontjából kölcsönös előnyt jelentett.

Mint említettem, gyülekezetünk önálló, megfelelő jogi alapokkal rendelkező Egyházközséggé minősítése, lehetőséget teremtett az egyházközség nevében célként felvállalni a templom felépítését. A kialakult helyzetben okafogyottá vált a néhányunk által létrehozott Harangláb Alapítvány további működtetése, ezért azt megszüntettük. Az összegyűlt 570 ezer forintot a helyi Római Katolikus Egyházközség (300 ezer forint) és a Református Missziói Egyházközség (270 ezer forint) részére adományoztuk.

A kialakult helyzetben el kellett dönteni, hogy a templom építését az egyházközség feladataként határozzuk meg, úgy tehát, hogy közvetlen irányítása alatt és finanszírozásával épüljön, vagy a templom építésére az egyházközség új alapítványt hoz létre. Kedvező megoldásnak tűnt alapítvány létrehozása, ami 1992. december 13-án, az egyházközség és 34 gyülekezeti tag részvételével, valamint 180 ezer forint vagyonrendeléssel megtörtént. Az Alapítvány neve: Kós Károly Alapítvány, a Pest Megyei Bíróság 1993. április 29-én nyilvántartásba vette.

Megkezdődött a pénzgyűjtés. Immár nagyobb összegek folytak be, mint amilyeneket megszoktunk. Példaként említem az Erőmű 4 millió forint adományát, a Magyar Olaj- és Gázipari Rt. 5+5 millió forint adományát.

Fontos azonban rögzíteni, hogy a templomépítés anyagi feltételeit a város adományai határozták meg, kezdve azzal, hogy az építéshez szükséges telket díjmentesen adományozta a Református Egyházközség részére. Hasonlóképpen részesült építési telekkel díjmentesen a helyi Római Katolikus Egyházközség is.

A katolikus templom építése lendületet kapott: 1995. május 30-án elhelyezték az alapköveket, és másnap kezdődött az építési munka. Nálunk, reformátusoknál lassabban haladtunk, ráadásul 1995-ben és 1996. első felében akadályok keletkeztek a templomunkat építtető alapítvány működésében, ezért a megszüntetés után, új, immár harmadik alapítványt hoztunk létre; az összegyűlt 29 millió 834 ezer forintot átvezettük ennek számlájára – teljes erővel hozzá kezdhettünk a református templom építéséhez. A római katolikus templom ekkor már a város főterét díszítette; 1996. augusztus 20-án elkészült. Mi is elérkeztünk a templom alapkövének elhelyezése időpontjáig, amit 1998. március 29-re tűztük ki.

Az ünnepség nagy esemény volt; hét évvel korábban, 1991. június 30-án voltunk ilyen sokan a város főterén, akkor a megszálló szovjet csapat kivonulását ünnepeltük. Engem mindkét esemény mélyen meghatott, s ráadásul mindkettőnél személyes közreműködő lehettem: az elsőnél felkérésre én tartottam az ünnepi beszédet, a másodiknál pedig a templomot építtető kuratórium elnökeként vettem részt. Az adományozók alapkővel elhelyezett névsora azokat a személyeket tartalmazza, akik adományaikat 1998. március 29-e előtt juttatták el az Alapítványhoz. Legnagyobb támogatónk az Önkormányzat volt (60 millió forint), továbbá: MOL Rt. (10 millió forint), Dunamenti Hőerőmű (4 millió forint), de kaptunk támogatást külföldi, belföldi evangélikus egyházi területről is (Lipcséből, Zürichből). A beruházás teljes költsége 122 millió 670 ezer forint volt, ezt növelte a telek ára, 3 millió 571 ezer forint, így a teljes érték: 126 millió 241 ezer forint.

Befejezésül megemlítem, hogy 2015-ben megírtam a százhalombattai református templom történetét, Harangoznak Istenem segíts! – címmel. A templomok – bárhol is legyenek – a települések muzeális értékű épületévé válnak; ezt figyelembe véve, fontosnak tartottam, hogy a létesítés módjáról készüljön írásos anyag az utókor számára.

Balla Károly