- Gyermekkorát Kolozsváron töltötte, nagyapja az egyik református egyházközség presbitériumának volt a gondnoka. Hogyan emlékszik vissza ezekre a gyülekezeti évekre?
- A családi indíttatás miatt már kisgyerekként templomba jártam, amit azért is szerettem, mert sok érdekes bibliai történetet meséltek, és a karácsonyi szavaláskor kaptunk narancsot, ami akkor ritkaság számba ment nálunk. Édesapám református, édesanyám katolikus volt, az öcsémet és engem reformátusnak kereszteltek. Érdekesség, hogy a kolozsvári templomokat az édesapám által kirakott ólomüvegek díszítik. Akkor tanulta ki a mesterséget, amikor eltiltották egy időre az orvosi egyetemtől, és ólombányában kellett dolgoznia, mert elszavalt társaival egy 56-os forradalmi verset. A templomok üvegein átszűrődő fény mindig édesapámra emlékeztet.

- Tizenkét éves volt, amikor Magyarországra költöztek. Miért jöttek el?
- Veszélyben volt a családunk, mert édesapámat politikai pszichiátriával akarták megbízni, de ő ellenállt. Végül öt év küzdelem után, 1977-ben települünk át Pápakovácsiba Illyés Gyula segítségével. Azóta sikerült részletekben áthozni a Hitel című folyóirat kolozsvári otthonunkban működő szerkesztőségének elrejtett relikviáit is. A lapot a két világháború között többek között Kós Károly és Tamási Áron fémjelezte. Az emlékeket a Makovecz Imre által tervezett leányfalui családi házban állítottuk ki, mely múzeumként is működik, s melyben édesapám él.

 - Gondolom, nem volt könnyű az újrakezdés.
- Nehéz volt az áttelepülés azért is, mert nagyapám nem szerette volna. Mindig azt mondta, hogy "mi innen soha." A halálos ágyán feküdt nagy kínok között, amikor – tán legnagyobb fájdalmára - végül kimondta, hogy "jól van fiam, menjetek!" Pápakovácsi - ahol édesapám körzeti orvosként dolgozott – nagyon nagy törés volt az életemben. Jelentős különbség volt a kultúrvárosi élet és a falusi élet között. Kis gyülekezet működött a faluban, Noszlopról járt át a lelkész, ahol később konfirmáltam. Édesapámék látták, hogy nem érzem jól magam, és szerették volna, ha megtalálom a gyökereimet, ezért úgy döntöttünk, hogy a Debreceni Református Kollégiumba jelentkezem középiskolába.

- Milyen változást jelentett Debrecen?
- Már az épület monumentalitása miatt úgy éreztem, mintha a korábbi iskolámban, a kolozsvári líceumban lennék. Meghatározó volt az a hitet, vigaszt, szeretetet és alázatot adó indíttatás, amit ott kaptunk ajándékba. Nagy hálával gondolok vissza a tanárainkra is, akik mindig rámutattak az Isten által teremetett világ csodáira. Egyik barátnőm egyszer azt mondta nekem, hogy "Myrtill, téged nagyon szeret az Isten." Ez a kitüntetett pillanat nagyon elgondolkodtatott Istennel való kapcsolatomról. Végül meghatározta pályaválasztásomat is. Vallástanárunk is támogatta, hogy a budapesti Teológiai Akadémiára jelentkezzem. Két év után letettem a minősítő vizsgát, de abbahagytam az egyetemet, mert rájöttem, hogy nem tudnék minden lelkipásztori feladatot örömmel és odaszántan ellátni. Nagyon szerettem a prédikációt és a hitoktatást, de akkoriban még elképzelhetetlen volt, hogy pár év múlva az iskolákban is lehet majd hitoktatni, amikor én már Skóciában éltem első gyermekünkkel és lelkész férjemmel, Illés Dáviddal, aki ösztöndíjas tanulmányokat folytatott Edinburghban. A kiküldetés előtt a szegedi egyetem magyar-román levelező szakán végeztem el két évet, azonban ezt sem fejeztem be a skóciai ösztöndíj miatt.

- Mi történt miután hazajöttek?
- A Szabadság térre hívták a férjemet beosztott lelkésznek. Hitoktattam és időközben megszületett újabb két lányunk, majd a fiunk is, de ő már Bugyi nagyközségben, újabb gyülekezetünkben. Beindítottunk egy református iskolát, amit küldetésként fogtunk fel, ugyanis - mint édesapám közben kiderítette - az intézményt egyenes ági szépanyám, Beleznay Anna és férje hozta létre. Később új parókiát és tanárlakásokat is építettünk. A negyedik gyerek születése súlyos komplikációval járt, ezután már nem szülhettem, pedig előtte úgy gondoltam, hogy még nagyobb családunk lehet, és én teljes állású anyaként és lelkészfeleségként élhetem le az életem. Közben a férjemet a budafoki gyülekezetbe hívták lelkésznek, amit elfogadott, mert úgy éreztük, hogy Bugyin teljesítettük a küldetésünket.

- Ennyi vándorlás után végre révbe értek Budafokon?
- Nem egészen, ugyanis furcsa helyzettel szembesültem. Míg falun nagyon sok feladatom volt a négy gyerek mellett - hitoktattam, angolt tanítottam, színjátszó kört szerveztem, a gyülekezet kisbuszával úszni, zeneórára szállítottam a református iskolába járó gyerekeket – Budafokon ennek vége szakadt, mert mindenre volt alkalmazott. Ott álltam diploma nélkül, úgy hogy a negyedik gyerek is lassan óvodába járt, és nem találtam a helyemet. Bántott az is, hogy a tízéves debreceni osztálytalálkozón azzal szembesültem, hogy egyedül nekem nincs diplomám. Megfogadtam, hogy a legközebbi találkozóig változtatok ezen. Hamarosan felvételt nyertem a KGRE nappali tagozatos magyar szakára.

- Elég nagy kihívásnak tűnik egy négy gyermekes anya számára.
- Maximalista vagyok, és belevetettem magam a tanulásba, de félév után úgy érzetem, hogy nem bírom tovább. Az egyik professzorom beszélt rá a folyatatásra, akinek nagyon hálás vagyok. Az első évet azután színjeles eredménnyel zártam, majd háromszor is elnyertem a köztársasági ösztöndíjat, így alkalmazni tudtam egy bejárónőt. A főzés és a gyermekekkel való foglalkozás maradt az én feladatom. Közben felvettem a kommunikáció szakot is. Már ötödévesen tanítottam egy szakiskolában, majd gimnáziumban, végül Érdre költözésünk miatt általános iskolában magyartanárként, később pedig igazgatóhelyettesként is dolgoztam. Sajnos az első házasságom elromlott. Hosszú vívódás és egy komoly depressziós időszak után úgy döntöttem, elválok.

- Hogyan tudott kijönni ebből a mély gödörből?
- Nagyon hirtelen változott meg az életem, mert a meghozott döntés után alig öt hónappal megismertem a jelenlegi férjemet, aki gyerekkorunkban abban az utcában játszott a "nagyfiúkkal", amelyikben én laktam, de nem ismertük egymást, ezt csak utóbb derítettük ki. Hiszem, hogy ezt is Isten készítette el, mint ahogy az első házasságomat is. Abban meg kellett születnie a négy gyermekünknek, akiket tisztességgel felneveltünk, és úgy gondolom, hogy lelkészfeleségként teljes mértékben támasza voltam a férjemnek. Rájöttem, hogy el kell fogadni: az ember belebetegedhet egy élethelyzetbe, amiről nem feltétlenül ő tehet. Tizenkét éve házasodtunk össze a második férjemmel, Málnási Péterrel, azóta boldog házasságban élünk. Az Érd-parkvárosi református gyülekezetbe járunk. Támogatom és segítem a parkvárosi református egyházi iskola beindítását. Szakmai téren is sikerült előre lépnem. Szakvizsgáztam a BME közoktatás vezetői szakán, mesterpedagógusi minősítést szereztem majd szakértővé képeztek ki a pedagógus életpályamodell minősítési és tanfelügyeleti rendszerében. Közben trénerként további szakértőket képzésében vettem részt. Ekkor találkoztam a SZISZKI akkori igazgatójával, dr. Horváth Bélával, aki felkért a helyettesének, majd, amikor ő másik megbízást vállalt, egy sikeres pályázat után az iskola igazgatója lettem. Jelentős eredménynek érzem, hogy mára bázisintézmény lett a Sziszki, pedig két éve még a profiltisztítás veszélye fenyegette, mely elsorvasztotta volna az iskolát.

- A hite a munkájában is megnyilvánul?
- Nagyon örülök, hogy ezzel a korosztállyal foglalkozhatom, mert saját életem - már említett - meghatározó szakaszát élem át naponta a közelükben. Arra törekszem, hogy ne csak az oktatás, hanem a nevelés is legyen a középpontban. Azt látom, hogy ebben kollégáim is elkötelezettek ki-ki a maga értékrendje, hite szerint. A diákokkal igyekszem személyes kapcsolatot kialakítani, minden évben igazgatói osztályfőnöki órát tartok minden osztálynak, hogy közvetlenebbül beszélgethessek velük. Nagyon nyitottan fogadják ezt, mert megérzik, hogy a szívemből jön az irántuk érzett szeretet és felelősség. Ha így fordulunk feléjük, és tesszük a dolgunkat, akkor beteljesül az életünkben a refi falán olvasható hitvallás: "Orando et laborando", vagyis "Imádkozzál és dolgozzál!" Isten munkáját látva az életemben, hálás vagyok, amiért kihozott a mélységekből, és dicsőítem amiért ilyen nagy feladatot bíz rám, mert bár egy porszem vagyok, de Ő nagyon szeret!