Életét apró csodák kísérték. Amikor édesanyja meg édesapja jegygyűrűt vásárolni mentek, láttak egy szép kislányt az egyik udvarban. Megkérdezték, hogy hívják a gyereket, mire megtudták, hogy Kincses Gizellának. Ez olyan "nagy hangon csengett", hogy a leendő édesanya el is határozta: első gyermekének a Gizella nevet adja, Gizi néni pedig – hogy, hogy nem – éppen Gizella napján született.

 

1931-et írtak akkor, a kisbirtokos földműves család a Bihar megyei Bályokon gazdálkodott, és az első szülött Gizikét négy éven belül két másik leánygyerek követte. Csodálatos gyerekkor jutott nekik, nem nélkülöztek semmi fontosat, igaz, ennek rengeteg munka volt az ára, de dal, vers, mese is jutott bőségesen.

 

A lányok már kicsi koruktól kivették a részüket a tennivalókból, ha másként nem, ebédet hordtak a kalákában aratóknak. Gizike kitanulta a varrónőséget, ruhát, blúzt készített az ismerős megrendelőknek, később gyerekeinek, de a hímzésnek is nagy szerepe volt az életében. A gyerekkorban megtanult csodálatos ornamentika feltűnik könyvei borítóján, lakásában és a százhalombattai református templom terítőin is.

 

Gyerekként sokat kapott nemcsak a szüleitől, hanem a református kántortanítótól és feleségétől is. Valamiképp a legnehezebb időkben is képesek voltak megőrizni nemzeti identitásukat. Amikor piros-sárga radírgumit akart, édesanyja azt mondta: veszek neked szebbet, és karácsonykor hegyező, ceruza, radír volt a fa alatt – mind piros-fehér-zöld színű. Mondani nem mondtak erről semmit, de Gizike lerajzolta a füzetébe, amikor pedig szakfelügyelő érkezett az iskolába, a tanító kiszedte azokat a lapokat. Bár féltve őrizték, ápolták a nemzeti hagyományokat, sosem gondolták, hogy magyarként különbek lennének a faluban élő románoktól vagy zsidóktól. Segítették a rászorulókat függetlenül attól, ki melyik nációhoz tartozott. Egyszer, amikor Gizike elkísérte az édesapját a hegyre kapálni, egy román emberrel elegyedtek szóba, aki aztán így köszönt el tőlük: "Áldjon meg a murokhegyező!" És ebben a mondatban minden benne volt - románság, magyarság, emberség, az anyanyelv játékos, éltető gazdagsága, sőt, az élő Isten is.

 

Gizi néni a férje megismerését is kisebb csodaként tartja számon. A fiatalember azt mesélte neki, annak idején nagyobb fiúként ő vigasztalta az oviban a mindig sírós kislányt. Bár Gizike erre nem emlékezik, édesanyja megerősítette a történetet. A fess Imréről azt is mondták Gizikének, vigyázni kell rá, mert a végén elszeretik, de nem az a típus volt. A kocsmába sem tudták elcsalni. Gizi néni ötven év házasság alatt egyszer sem látta részegen.

 

1956-ban esküdtek, ’58-ban megszületett Imre, ’62-ben pedig a második gyermek, Gizike. Közben a fiatal apa munka mellett egyetemi végzettséget szerzett, közgazdászként diplomázott. A család Nagyváradon lakott. Az első, egyetlen helyiségből álló lakásban ismét csoda történt. Bekopogott a szomszéd, akit a kilenc hónapos Imre igen szeretett. A kisfiú azelőtt sosem próbálkozott önállóan a lábára állni, de amikor meglátta a szomszéd nénit, annyira kapálózott, hogy szinte lekéredzkedett az apukája öléből. Amikor pedig letették, odaballagott a nénihez, és azután már meg sem állt. Okos fiú lett belőle, sosem kellett biztatni a tanulásra, miként a húgát, Gizikét sem. Mindkét gyerekből informatikus lett.

 

Gizi néni az egyetlen a családban, akinél a "számok nem bizonyítanak". Ő másra fogékony. Hajlamos beszéd közben versre, énekre váltani. Született adománya a képekbe sűrített beszéd. Könnyen sír és könnyen nevet. Honnan jönnek a dalok, költemények, a spontán feltörő verssorok? Szerinte nem a szívéből, mert az megáll az ember halálakor, hanem abból a részből, amely örökéletű.

 

Gizi nénit a teremtő a későbbiekben is a tenyerén tartotta. Csak így lehetett, mert amikor a csodálatosan elindult Imre gyerek tizenhat éves lett, egy ismerős bácsi felajánlotta, hogy vegyék meg az eladó ingatlanját részletre. Így jutottak saját házhoz, később pedig a bútorvásárlásban és a központi fűtés bevezetésében is segített ez a gyermektelen jótevő. Amikor pedig meghalt, és a felesége is búcsúzkodni kezdett az élettől, minden vagyonukat Gizi nénire és a férjére íratta.

 

"Így jött ránk minden" – meséli Gizi néni, aki 2000 óta él Százhalombattán. Fia, Imre még a ’89-es forradalom előtt elhagyta Romániát. Már kamaszként hajtogatta: ebben az országban nem szabad maradni! Ma Kanadában lakik. Gizi néni lánya, Gizike férjestől, a forradalom után települt át Magyarországra, ma is városunkban él. Gizi néni közel tíz évig kétlaki volt. Ha megbetegedtek az unokák, utazott, hogy segítségére legyen a gyerekeknek, végül úgy döntöttek a férjével, hogy ide települnek.

A szülőföldtől való elszakadás ma is fáj, még akkor is, ha az a Bályok már nem az a Bályok, az a Nagyvárad már nem az a Nagyvárad, ami volt. Fáj a gyerekek döntése, fáj, hogy annyian döntenek ma is így. Gizi néni szerint ennek az egyik fő oka, hogy túlságosan nagy anyagi igényeket támasztunk. Tudja, hogy nem fordulhat vissza a világ abba az időbe, amikor a kislányok még egy letört tengerivel is eljátszottak, de úgy véli, sok felesleges dologért is hajlamosak vagyunk áldozatot vállalni.

 

Első versét még Nagyváradon írta édesapja halálának első évfordulóján. A költeményekből 2005-ben Családi tükör címmel készült válogatás a hozzátartozók számára. Azután egymás után jelent meg három magánkiadású verseskötete. A Csihold a szikrát 2012-ben, a Lángot kapott a szikra 2013-ban és az Őrizd a parazsat! idén. A színük piros, fehér, zöld.

 

Gizi néni kora és gyakori könnyei ellenére átvészelte az új honfoglalást. Virágai decemberben is pompáznak a lakótelepi lépcsőfordulóban, mesés terítői a református templom oltárát, bútorait, piros-fehér-zöld kötetei számos százhalombattai otthon könyvespolcát díszítik. Így ültette át a gyökereket. Mostanra talán ő a város legismertebb nyolcvanévese. Hosszú-hosszú költeményeket szaval az ünnepségeken. Nem akad el, nem jön zavarba, nem hagyja cserben a memóriája, mert ebbe nőtt bele Bályokon, és a jóisten még mindig a tenyerén tartja.

 

Néhány hónapja gyémántminősítést kapott az első százhalombattai nyugdíjas "Ki mit tud"-on Reményik Sándor, Eredj, ha tudsz című versével. A verseny szervezője, Szigetvári József azt mondta a fellépés után: nem tudta, hogy a nyugdíjasok ilyen kincseket rejtegetnek.