I. HÍREK, ELEMZÉSEK

Költségvetés és regionális politika

A brit elnökség egyik legnagyobb erőpróbája kétségtelenül a költségvetés lesz. London rendkívül nehéz és érzékeny dossziét örökölt a luxemburgi elnökségtől: a költségvetési tárgyalások lezárása, mely június közepén nem utolsósorban Tony Blair brit kormányfő ellenállásán hiúsult meg, lesz a következő hónapok (mint Blair fogalmazott) „nyilvánvalóan egyik legfontosabb feladata”. London októberre informális csúcsot hívott össze, ám várhatóan ekkor még nem kerül terítékre a pénzügyi perspektíva; a brit elnökség a jelek szerint legkorábban novemberben rukkol majd elő javaslataival. A fiaskó veszélybe sodorja a felzárkóztatási (strukturális és kohéziós) támogatások időben, 2007. január elseje után történő kifizetése megkezdésének a lehetőségét is, ami különösen a forrásokkal nagyon számoló új tagállamokat hozhatja nehéz helyzetbe. Mindazonáltal Tony Blair az Európai Parlamentben tartott székfoglaló beszédében ígéretet tett arra, hogy mindent el fog követni a költségvetési alku összehozása érdekében.

Fókuszban a költségvetési tárgyalások

Szenvedélyes Európa-párti vagyok, mindig is az voltam – bizonygatta az EP-ben tartott székfoglaló beszédében Tony Blair brit miniszterelnök. Elkötelezettségére várhatóan minden eddiginél nagyobb szükség lesz, hiszen a júniusi fiaskó után – melyet a kontinentális sajtó és az európai politikai elit nagy része Nagy-Britanniának ró fel – London számára igazi erőpróba lehet a költségvetési keretterv kialkudása.

A brit kormány „megtesz majd minden tőle telhetőt” annak érdekében, hogy a megállapodást még a félév során tető alá hozzák – állították július elején egybehangzóan vezető brit politikusok. Jack Straw külügyminiszter ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy „nem tudjuk elfogadni az olyan kétkedő hangokat, amelyek már most, eleve legyintenek, hogy úgysem sikerülhet. Először is honnan tudják? Másodszor pedig, mindig is láttunk olyan zsákutcákat, amelyekből végül mégiscsak kihátráltak az érintettek. Mindenesetre meg kell próbálni.” Straw emlékeztetett arra is, hogy a júniusi brüsszeli csúcson a brit kormány úgymond távolról sem volt egyedül. Négy további ország is a luxemburgi elnökség javaslata ellen szavazott, „két másik pedig meglehetősen vonakodva mondott csak igent, és láthatóan nagyon megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy (a javaslat) nem fog megvalósulni”. A brit diplomácia feje már ekkor jelezte, hogy az elnökség megkezdése utáni első időszakban kétoldalú egyeztetések lesznek, minden további pedig menet közben alakul majd.

Gordon Brown pénzügyminiszter ugyanakkor nagyon határozottan rámutatott arra a két, előzőekben már letűzött cövekre, amelyekhez viszonyítva a brit kormány láthatóan az álláspontját pozícionálja. Az egyik annak ismételt leszögezése, hogy „nincs pénzügyminiszter, amelyik megengedhetné magának, hogy egyik évről a másikra 30 százalékkal növelje költségvetését”. A másik az ismert összevetés az EU-büdzsén belül az agrárkiadásokra és a kutatás-fejlesztésre fordított hányadok között, hangsúlyozva, hogy „nem lehetséges fenntartani egy olyan torz költségvetési struktúrát, amelyben 40 százalékot fordítanak” az előbbire, miközben csak töredékrész jut az utóbbi számára.

Mi is történt?

Június 17-én késő éjjel kudarcba fulladtak az Európai Unió 2007 és 2013 közötti költségvetési keretéről a 25 tagország állam- és kormányfői között sorra került tárgyalások. A fiaskó azt követően vált egyértelművé, hogy a mindent eldöntő utolsó körben öt tagország – Nagy-Britannia, Hollandia, Svédország, Spanyolország és Finnország – is nemet mondott a luxemburgi elnökség még egyszer utoljára módosított kompromisszumos javaslatára. „Az volt az általános benyomás, hogy a britek eleve nem akartak megállapodni” – vélekedett a kudarc bejelentése után egy bizottsági illetékes. London annak ellenére mondott nemet az elnökség végleges javaslatára, hogy az a korábbi verzióktól eltérően feketén-fehéren kimondta: a brit költségvetési visszatérítés megmarad (még ha a bővítést figyelembe véve valamelyest csökken is) és explicite már egyáltalán nem tett említést annak 2013 után történő megváltoztatásáról, miként a korábbi szövegváltozat.

Tony Blair – akinek hajthatatlanságában jól értesült források szerint a kijelölt utód, Gordon Brown jelenlegi pénzügyminiszter keményvonalas álláspontja is szerepet játszott – azért nem adta beleegyezését, mert az elnökség által előterjesztett kompromisszumos szövegben nem volt egyértelmű utalás a költségvetés jelenlegi, London által elavultnak nevezett szerkezetének átalakítására, ami a közös agrárpolitikára fordított kiadások radikális csökkentését vonná maga után. Jacques Chirac, a nagy ellenlábas ugyanakkor kikérte magának, hogy a közös agrárpolitikát leírják és elutasított minden olyan megfogalmazást, amely a brit rebate eltörlését az agrárpolitikára fordított kiadások felülvizsgálatától tette volna függővé.

Elemzők emlékeztetnek rá, hogy a britek és szövetségeseik a hosszú ideje tartó tárgyalásokon mindvégig óvakodtak a 2002. októberi agráralku újratárgyalásának követelésétől, amely a 2006-os szinten fagyasztotta be a piaci támogatások és a közvetlen kifizetések 2007 és 2013 közötti mértékét. Ennek fényében pedig igencsak furcsállották, hogy a britek és a svédek az utolsó pillanatban „borítottak asztalt”. Tony Blair mellett Jan-Peter Balkenende holland miniszterelnök bizonyult a legcsökönyösebbnek a 15 órán át tartó alkudozás során. Bár az elnökség több ponton is kedvezményeket ajánlott Hágának, ezek összege nem érte el azt a másfél milliárd eurót, amivel a hollandok csökkenteni akarták közös költségvetéshez való hozzájárulásukat.

Londoni fogadkozások

A brit kormány valamennyi illetékese – élükön magával Blair miniszterelnökkel – az elnökség első napjaiban sietett hangsúlyozni, hogy London továbbra is elsőbbséget kíván biztosítani az elmaradott régiók, és különösen az újonnan csatlakozott szegényebb országok felzárkóztatása számára, illetve, hogy tudatában vannak a megállapodás elmaradásából következő, új tagországokra nézve hátrányos következményeknek. Blair ennek kapcsán úgy fogalmazott, hogy „a brit kormány mindig is elkötelezett támogatója volt a bővítésnek. Eltökélten törekszünk arra, hogy az új országok számára oly fontos megállapodást mielőbb tető alá hozzuk. És biztosíthatunk mindenkit, hogy igyekszünk minél teljesebb mértékben tekintettel lenni ez utóbbiak érdekeire.” Straw ennek kapcsán leszögezte azt is, hogy „a történtek nem az új tagállamok ellen irányultak”.

Amellett, hogy a sikertelen próbálkozás érezhetően elmélyítette az Uniót az alkotmány franciaországi és hollandiai leszavazása miatt hatalmába kerítő válságot, veszélybe sodorja a felzárkóztatási (strukturális és kohéziós) támogatások időben, 2007. január elseje után történő kifizetése megkezdésének a lehetőségét is, ami különösen a forrásokkal nagyon számoló új tagállamokat hozhatja nehéz helyzetbe. Bár a többéves pénzügyi terv elfogadására formailag még 2006 első fele sem késő (miképpen az az előző, 2000 és 2006 közötti hétéves költségvetési keret elfogadásakor is történt), ám a megállapodástól számítva még legalább 12-18 hónap szükséges a támogatások folyósításához szükséges előkészületek megtételére.

Hol tartunk most?

Ami a kiadási főösszegeket illeti, a végleges elnökségi javaslat 2007 és 2013 között 871 milliárd 514 millió eurót (vagyis a GNI 1,06 százalékát) tartalmazott pénzügyi kötelezettségvállalás, 827,5 milliárd eurót (vagyis a GNI 1 százalékát) pedig tényleges kifizetés formájában. De mint végül bebizonyosodott: ez sem tudott mindenkinek úgy megfelelni, hogy a végső megállapodás alapjául szolgáljon – csupán arra volt elég, hogy a következő félév(ek) vitáinak kiinduló alapja legyen.

London egyébként az ősz folyamán előbb kétoldalú megbeszéléseket tervez a tagállamokkal, mielőtt várhatóan novemberben új javaslattal rukkolna elő. (Igaz, sokan eleve fogadni mernének arra, hogy a dossziét a britektől megörökli majd a következő, osztrák elnökség.) Blair a brit kormány és az Európai Bizottság július eleji együttes ülése után közölte azt is, hogy az elnökségi félév egyik legfontosabb feladata az EU jövőjének megvitatása, s ennek érdekében ősszel nem hivatalos csúcstalálkozót tartanak Nagy-Britanniában.

Min múlt a pénzügyi megállapodás?

A brüsszeli csúcs kudarcának alapvetően öt főbb csoportba sorolható lehetséges oka rajzolódott ki.
1) Voltaképpen azóta, hogy a nettó befizető „hatok” másfél éve közzétették nevezetes levelüket arról, hogy a GNI 1 százalékában akarják korlátozni a közös kiadások lehetséges nagyságát, egyúttal azt is beprogramozták, hogy a mostanra összeállt javaslat – az azt elutasító „hármak” jelenlegi szóhasználatával élve – „idejétmúlt” és „korszerűtlen” lett. Azzal ugyanis, hogy maguk a „nettó hatok” is politikai prioritásnak ismerték el az elmaradott országok és régiók felemelésének a szükségét, nem lehetett érdemben hozzányúlni a felzárkóztatási alapokhoz (a tagállamok többségéről lévén szó, ezt egyébként sem lehetett volna eséllyel megtenni). Mindeközben azonban a 2002-es – mellesleg annak idején ugyancsak a „hatok” által is aláírt – agrárköltségvetési megállapodás elviekben lehetetlenné tette ez utóbbi megnyirbálását is. Ezekkel viszont ki is esett a két legnagyobb költségvetési tétel. A maradék közül az amúgy sem túl bőkezű bel- és igazságügyi tételek radikális megnyirbálása megint csak nem tűnt lehetségesnek akkor, amikor a közbiztonság és terrorizmus elleni harc erősítése politikai prioritás. Ha tehát a globális keretet nagyságrendekkel csökkenteni akarták, erre objektíve csak a versenyképességi tételeknél nyílt mód, azzal megideologizálva a döntést, hogy a kurtítás pótolható a privátszféra bevonásával. Így viszont egy idő után szükségszerűen ismét a legtetemesebb költségvetési fejezetté vált az agrárpolitika, illetve az egyéb, agrárjellegű kiadások csomagja, jóllehet, az eredeti bizottsági javaslatban ez még – az EU történetében először – a második a helyre szorult volna. Némi leegyszerűsítéssel azt lehet mondani, hogy ha Svédország és Nagy-Britannia fájlalta, amiért a versenyképességi tétel ennyire lecsökkent (és ezzel arányaiban az agrár ismét kimagaslott), ezt nem kis részt az 1 százalékos határ megszabásával ők maguk is idézték elő.

2) Azzal, hogy az elnökségi taktika – pártolva e vonatkozásban a nyilvánvaló francia törekvéseket is – nem kis részt a makacskodó brit álláspont elszigetelésére összpontosított, már csak önvédelemből is radikalizálta a brit pozíciót. London álláspontja nagyon sokáig kimerült abban, hogy nem akart 1 százalékosnál nagyobb büdzsét, és nem engedte bántani a visszatérítést. Amikor viszont olyan beállítást kapott a vita, hogy a megegyezések egyetlen érdemi akadálya a brit ragaszkodás a rebate-hez – felmerült tehát a híres 24:1-es megosztottság lehetősége, amelyben Nagy-Britannia a károkozó „rossz” szerepébe kerül –, a brit politika azzal próbált kitörni, hogy a szerinte elavult költségvetési struktúrára kezdett lőni. Egyúttal készséget jelzett akár a visszatérítés státuszának kikezdésére is, amennyiben ez a költségvetés egészének a reformját is maga után vonja (benne az agrárbüdzsével). Mindez elégséges volt minimum két további ország maga mellé állítására – közülük Svédország egyértelműen a brit pozíciót vallotta magáénak –, ami viszont már általában is elég volt a megegyezési esélyek megtorpedózásához.

3) A tárgyalások végjátékára az elnökség láthatóan eltévesztette a célpontot. A második nap délután és este Junckerék arra összpontosítottak, hogy – a hat évvel ezelőtti „berlini mintát” követve – testre szabott kedvezmények felajánlásával mintegy megvegyék a vonakodó országok támogatását. Valójában akkorra már az igazi konfliktust nem az jelentette, hogy van-e elég forrás a különböző, még ki nem elégített igények finanszírozására, hanem hogy miként lehet kifogni a szelet a költségvetési össz-struktúrára tüzet nyitó brit-svéd álláspont vitorlájából (amit tehát brit oldalon az elszigetelődés, svéd oldalon a versenyképességi tételek „felmorzsolódása” ösztönzött).

4) A vitákban bizonyos szempontból döntőnek bizonyult brit álláspontot két olyan, további szempont is meghatározta, amivel érdemben nem sokat tehetett a luxemburgi elnökség. Az egyik, hogy Londonban alig titkolva már a „Schröder és Chirac utáni” korszakra készülnek, és egyre kevesebbet adnak a két meghatározó európai hatalom vezetőjének megnyilvánulásaira. A másik, hogy éppen a brit esetben a belpolitika mindennél jobban rányomta a bélyegét a lehetséges tárgyalási pozícióra. Miként Peter Ludlow EU-szakértő a csúcs szüneteiben többször is kifejtette: a legutóbbi választások után valójában Blair pozíciója nagyságrendekkel meggyengült örökös vetélytársához és helyetteséhez, Gordon Brown pénzügyminiszterhez képest, márpedig ez utóbbi a leghatározottabban ellenzi az EU-költségvetés jelenlegi tartalmát, szerkezetét és nagyságrendjét. Ludlow ennek kapcsán tudni vélte, hogy Blair a csúcs idején rendszeresen konzultált is miniszterével – ennek hírére jegyezték meg többen is sajtókörökben, hogy valójában nem huszonöten, hanem huszonhatan ültek a brüsszeli asztal körül. És a (virtuális) plusz egy fő nagyon is az elutasítók táborát erősítette…

5) Utoljára említessék meg az, hogy elszámolta magát az elnökség – meg az Európai Bizottság is –, amikor arra számított, hogy a sikertelen két népszavazás az „európai sorok összezárásának” készségét erősíti majd. Ismét bebizonyosodott, hogy a mai politikában a nemzeti vezetők gondolkodásában „Európa féltését” már nagyságrendekkel megelőzi a nemzeti (belpolitikai) tényezők mérlegelése, márpedig ezek alapján a holland és a francia politikusok éppen, hogy az álláspontok „bekeményítésében” láttak otthon egyedül eladható utat.

A támogatások zöme a legszegényebb régiókhoz megy majd

Bár a költségvetési alkudozásokon a Bizottság által javasolthoz képest csökkent a felzárkóztatási politikára szánt források mértéke, az új tagállamok szegényebb régiói így is méltányos bánásmódra számíthatnak.

Bár a luxemburgi elnökség a nettó befizetők kedvében járva a Bizottság és az Európai Parlament által javasolt GDP-arányosan 0,41 százaléknál kevesebb pénzt szánt a felzárkóztatásra, a kurtítások elsősorban nem a szolidaritásra leginkább rászoruló új tagállamokat sújtották. A tárgyalásokon nagyjából konszenzus jött létre arról, hogy a strukturális és kohéziós támogatások zömét Európa legszegényebb országainak és régióinak kell kapniuk. Luxemburg a júniusi, végül sikertelenül végződött EU-csúcson a nemzeti össztermék (GNI) 0,376 százalékát javasolta a 27 EU-tagállam (Bulgáriával és Romániával együtt) felzárkóztatására. A kohéziós (felzárkóztatási) politikára fordítandó összeg így hét év alatt 305 milliárd euróról (a GNI 0,37 százalékáról) 309 és fél milliárd euróra nőtt volna. A némileg megemelt összegből futotta volna például az eddigi kohéziós országok (a déli tagállamok) kohéziós alaptól való „búcsúztatásának” két évről négy évre való meghosszabbítására (tehát 4 éves phasing out), és az ezzel kapcsolatos plusz terhek felvállalására. Másrészt az utolsó elnökségi javaslatban Magyarországot is érintő változásként valamelyest emelkedtek azok a százalékos felső határok, amelyek maximális plafonként jelentkeznek a tagállamok számára a felzárkózási források felhasználásában. Hazánk esetében a 2001 és 2003-as statisztikai adatok alapján így a GDP 3,7 százaléka helyett 3,72 százalékra nőtt volna a felzárkóztatási támogatások maximálisan igénybe vehető mértéke.

Miközben a regionális politika finanszírozására rendelkezésre álló pénzügyi keret elfogadása késik, az EU intézményei a kohéziós politikát érintő többi területen ígéretes előrehaladást értek el. Az Európai Bizottság júliusban elfogadta a 2007 és 2013 közötti kohéziós politikára vonatkozó közösségi stratégiai irányelveket, amelyek egyfajta iránytűként szolgálnak a tagállamok számára a nemzeti fejlesztési tervek kidolgozásában. Ezzel párhuzamosan az Európai Parlament első olvasatban szavazott a támogatások felhasználásának elveit és szabályait rögzítő rendeletekről. A nagy sietség oka, hogy a pénzügyi keretek késői kijelölése ne késleltesse a strukturális és kohéziós programok 2007. január 1-i indulását.

EP-jelentések a felzárkóztatásról

Az Európai Parlament július közepi plenáris ülésén négy fontos jelentést hagyott jóvá a felzárkóztatási támogatások elköltésének szabályairól. Az egyik jelentés a strukturális és a kohéziós alapokkal foglalkozik általában, egy másik az Európai Regionális Fejlesztési Alappal (az egyik strukturális alap), egy a kohéziós alappal, egy pedig az Európai Szociális Alappal foglalkozik. A jelentésekben négy fontos pontot azonosítottak magyar és (főként) más visegrádi országok képviselői, amelyeket meg akartak változtatni az eredeti európai bizottsági javaslatokhoz képest.

Az eredmény a júliusi plenáris végszavazás után felemás: a legfontosabb ügyben, az áfa visszatéríthetőségének kérdésében a közép- és kelet-európai blokk (amelyen belül főleg a visegrádiak szavaztak együtt igen fegyelmezetten, keresztülnyúlva a pártvonalakon) nem tudta elérni, hogy az új áfa-szabály engedélyezze az önkormányzatok és a civil szervezetek által elvégzett beruházások esetén a nem visszatéríthető áfa költségként való elszámolását. Egy gyengébb kompromisszumos módosítást ugyanakkor sikerült beilleszteni az általános jelentésbe (szerzője Kosztasz Hatzidakisz), ami így hangzik: az Európai Parlament „felkéri a Bizottságot, hogy a kohéziós alapokból részesülő országokkal együttműködésben találjon megoldást a nem visszatéríthető áfára való jogosultság kérdésében, egyértelmű hozzáférést biztosítva az önkormányzatoknak az alapokhoz”.

A magyar célokkal szemben eldőlt az is, hogy az n+2-es szabályt kiterjesztik a kohéziós alapokra (ez a szabály kimondja, hogy ha nem sikerül elkölteni az adott tárgyévben lekötött pénzt a második év végéig, akkor az elveszik; eddig ez csak a strukturális alapokra volt érvényes). Itt az EP álláspontja némileg zavaros: az általános strukturális szabályokról szóló jelentésbe (Hatzidakisz) az a tulajdonképpen kedvező, bár nem túl konkrét szöveg került bele, hogy az EP „nagyobb rugalmasságra szólít fel a kohéziós alap esetén” (mint az n+2-es szabályt használó strukturális alapoknál). A kohéziós alapról szóló jelentés (szerzője Alfonso Andria) explicite támogatja az n+2-es szabályt, míg a hétéves költségvetés egészéről szóló Böge-jelentés (amelynek ugyanakkor nem volt feladata a szabályok lefektetése) ellenzi az n+2-es szabályt a kohéziós alap esetén.

Kedvező döntés született a panelház-felújítási programok támogatásának lehetőségéről (a jelentés itt konkrétan „social housing”-ot, azaz szociális bérlakást említ (Fava és Hatzidakisz), amit viszont eltérően értelmeznek országról országra). Az elfogadott szöveg nem támogatja, hogy általában lakásfelújításra támogatást lehessen felvenni, de azt igen, hogy energiatakarékossági és környezetvédelmi céllal, szociális lakásfelújításra vagy -építésre pénzt lehessen igényelni. Azt is sikerült biztosítani, hogy a projektek önrészének (Hatzidakisz) kiszámolásánál projektszinten (de nem az egész állam szintjén) beszámítható legyen az önkormányzatok és civilszervezetek által bevont magántőke is.

Pálfi István és Harangozó Gábor EP-képviselők úgy vélték, hogy a legfontosabb csatákat ugyan nem sikerült megnyerni, de a helyzet egyáltalán nem olyan rossz, mint elsőre tűnt a fontos módosító indítványok bukása után. Mint mondták, ennyit lehetett elérni, és egyes kérdésekben még nyitva van a módosítás lehetősége, akár a második olvasatban (az ERDF-jelentés együttdöntési eljárás alá tartozik), akár a Tanácsban, akár a költségvetési vita egészében. Optimizmusukat Danuta Hübner, az Unió regionális politikáért felelős biztosa is alátámasztotta, aki szerint az új tagországok EP-képviselői nyitott kapukat döngetnek, amikor a kohéziós politika reformját célzó jogszabálytervezetek kapcsán országaiknak kedvezőbb megoldásokért lobbiznak. Igényeiket rugalmas végrehajtási megoldásokkal igyekeznek majd teljesíteni – jelezte Danuta Hübner.

Az Európai Bizottság kohéziós politikáért felelős biztosa szerint az új tagállamok aggodalmait sokkal jobban figyelembe veszik Brüsszelben, mint azt a látszat mutatja. Danuta Hübner szerint távolról sem ennyire sötét a helyzet. „A tényleges vita még nem kezdődhetett el, hiszen ehhez arra is szükség van, hogy megszülessen az első formális tanácsi álláspont. De a csomag nagyjának a tisztázása után most minden figyelem a zavart okozó problémákra irányul majd” – ígérte.

Az „n+2” szabály felpuhításáról

Az úgynevezett „n+2”-es szabállyal kapcsolatban – amelyet az asztalon lévő jogszabálytervezet a kohéziós alapokra is ki akarja terjeszteni –, Hübner mindenekelőtt leszögezte: meggyőződése, hogy a szabályra igenis szükség van. Utalt rá, hogy biztosi megbízatása kezdetén, 2004 őszén még olyan anyagokkal kellett bajlódnia, amelyek 1999. előtti strukturális projektek lezárásához kapcsolódtak. „Hatalmas különbségeket látunk a projekt végrehajtásban aszerint, hogy 1999. előttiek, vagy már az Ágenda 2000-es csomag részeként születtek. Az előbbinél még nem létezett „n+2” szabály a strukturális alapokra sem, az utóbbinál már igen. Egyszerűen eltagadhatatlan a szabály fegyelmező hatása az utóbbi esetben” – mutat rá érvelésében a lengyel biztos. Sietett azonban hozzátenni, hogy mindez nem zárja ki, hogy ne értenék a különösen az új tagállamok részéről kitartóan hangoztatott – források ilyen rövid időn belüli elköltésének nehézségeire figyelmeztető – aggodalmakat. A jogszabályok végrehajtási utasításai tág mozgásteret engednek, amelyek részeként Hübner a maga részéről négy lehetséges „enyhítő körülményt” is megemlített.

Az első – mindenekelőtt a nagyobb volumenű projektekre válaszul – az egyéves előleg fizetésének lehetősége. A strukturális alapoknál ez a költségek 7, a kohéziós alapoknál 10,5 százalékig mehet fel. A második annak rugalmas kezelése, hogy pontosan mit is tekintsenek az „n”-pillanatnak, amitől kezdődően tehát elkezd számítódni a pénzköltésre kötelezett két év. „Azt, amikor a projekt igazán elkezdődött, vagy amikor a Bizottság kinyilvánítja a kezdést?” – mutatott rá a lehetséges mozgástérre az EU-biztos, aki szerint akár félévnyi, esetenként egy évnyi „időtartalék” is kihozható a kellően rugalmas megközelítés alkalmazása esetén.

További fontos – „n+2” szabályt valamelyest felpuhító – tényezőként említette Hübner a visszamenőleges fizetések lehetőségét. Ilyenekre akkor kerülhetne sor, amikor egy nagyobb projekt tervezési munkálatai már azt megelőzően megkezdődtek, hogy az említett hivatalos kezdési pillanat eljött volna. Amikor aztán ez utóbbi is bekövetkezett, a szorosan kötődő tervezési költségek egy részét visszamenőleg is elszámolhatnák. Szakdiplomaták ennek kapcsán megjegyzik, hogy az igazi dilemmát voltaképpen az jelenti: mikortól ismertethető el valamely előkészítő tevékenység adott projektre vonatkozó – tehát utólag elszámoltatható – munkálatnak? Ha például általános szabállyá tehető, hogy az operatív program benyújtásától kezdve elvben már mód nyílhat rá, azzal valóban, akár további fél év is – immár az „n-pillanat” előtti „mínusz időtartományból” – az egész időszakhoz hozzácsapható volna.

Szakértők szerint a legellentmondásosabbnak Hübner negyedik „rugalmassági tényezője” tűnik, amelyik a források esetleges átcsoportosításának lehetőségére utal. A biztos abból vezette le ezt, hogy a társfinanszírozást – a helyi önrész projektbe rakását – a rendszer nem egyedi projektek, hanem a nemzeti programok szintjén tartja számon. Márpedig nemzeti szinten elviekben sokféle projekt halmazából tevődik össze az adott operatív program-kategória: lehetnek túlnyomórészt közpénzből – tehát EU-támogatásból – finanszírozottak, de lehetnek főként magántőke bevonásán alapulók is. Technikailag nem kivitelezhetetlen, hogy az egyik kategória átmenetileg könnyíti a másik terheit. Szakdiplomaták erre mondják azt, hogy mindez igaz lehet elviekben, de a gyakorlat az új tagállamokban ma még az, hogy az általános forráshiány miatt jellemzően alacsony a magántőke aránya a projektekben, s emiatt persze átcsoportosítani sem nagyon van mit.

Azt egyébként az EU-biztos is elismerte, hogy ami az „n+2” szabályt illeti, visszatérően felmerül – átmeneti jelleggel (például a 2007-2008-ban születő projektekre) – az „n+3” évre való kiterjesztése. Ennek kapcsán elmondta, hogy a főigazgatóságán végeztek bizonyos szimulációs számításokat, amelyek „súlyos kumulációs feszültségek valószínűségét” vetítették előre.

Az „áfa-ügyről”

Hübner szerint éppen a „régi” tagországokban eddig megélt tapasztalatok vezettek arra, hogy az áfa-terhek elszámoltathatóságát, mint főszabályt, megszüntessék. Utalt arra, hogy az EU-számvevőszék visszatérően visszaélések sokaságára mutatott rá éppen különböző „áfa-ügyeskedések” kapcsán, ami lényegében tarthatatlanná tette a korábbi rendszer folytatását. Az is szempont volt, hogy az áfa-terhek országról országra változnak: „a nullától a 25 százalékig bármi előfordulhat” – mutatott rá, márpedig így nehéz azonosan alkalmazható normatív szabályozást biztosítani. Ennek ellenére azt a lengyel biztos is elismerte, hogy ott, ahol magas az áfa, mindez jelentősen megdrágítja a közösségi támogatással készülő projektek kivitelezhetőségét, különösen a pénzhiánnyal küszködő kedvezményezettek számára. Úgy vélte ugyanakkor, hogy a júniusban véget ért luxemburgi elnökség utolsó javaslata már kellő érzékenységet mutatott ebben az irányban, midőn kész volt kiskaput nyitni a tiltás hatálya alól a nem kormányzati (civil) szervezetek és a vidéki önkormányzatok számára. Szakdiplomaták ez utóbbi kapcsán ugyanakkor úgy vélik, hogy az említett javaslat távolról sem ennyire egyértelmű. „A civil szervezeteket valóban kivenné, de az igen bonyolultan megfogalmazott szövegből számos tagállam delegációjával történt egyeztetése után is azt véljük kiolvasni, hogy az önkormányzatokat ez a könnyítés már nem érintheti” – mutatott rá egy új tagállambeli diplomata.

A panelházak felújításáról

Lényegében valamennyi új tagállamot – de sok esetben régieket – is érintő probléma a több évtizedes panelházak és bérlakások felújításának a kérdése. Bizottsági részről – tekintettel a rendkívül szétaprózott tulajdonosi szerkezetre – éveken át elképzelhetetlennek tartották ennek kezelését. Ám éppen az EP-viták során a jelek szerint sikerült olyan megközelítést találni, ami esélyt kínálhat a probléma megragadására, midőn az úgynevezett „szociális bérlakások” esetében „környezetvédelmi és energiatakarékossági célzatú” karbantartásra mégiscsak módot láttak uniós támogatásra is.

Hübner maga is elismerte, hogy valós gondról van szó, de sietett emlékeztetni a lehetséges csapdákra. „Semmiképpen sem lehet szó általában bérlakás-felújításról”, hanem csak és kizárólag az említett „energiatakarékossági és környezetvédelmi” törekvések felkarolásáról – húzta alá nagyon kategorikusan, példaként említve azt, ha mondjuk egy panelház hőszigeteltségét feljavítják. De még ez esetben is rengeteg problémával kell szembe nézni. Mi van például akkor, ha az említett megfontolásból EU-segéllyel javítják egy panelház szigetelését, amivel persze nő annak értéke is, majd pedig a tulajdonos a felújítás után lényegesen magasabb áron esetleg azonnal értékesíti is azt. „Ilyen formában voltaképpen a magánprofit növeléséhez járulnánk hozzá, ami totálisan ellentétes az uniós támogatási politika logikájával” – mutatott rá példaként a nehézségekre az EU biztosa. De – tette hozzá nagyon nyomatékosan – „az sem megoldás, hogy semmit sem teszünk, hiszen nagyon nagy tömegeket érintő, létező gondról van szó”, úgyhogy „valamilyen megoldást valóban kell találni”.

Hübner szerint a legvalószínűbb következő lépés az lesz, hogy a Bizottság és a Tanács közös nyilatkozatban foglal majd állást a kérdésben, lehetőleg minél jobban behatárolva a probléma kezelésének paramétereit. Mindez azonban aligha fogja tételesen felsorolni annak pontos megítélését is, hogy pontosan mit is kell majd érteni „szociális bérlakás” (angolul: „social housing”) alatt. Az értelmezési lehetőség itt rendkívül tág, már nyelvi alapon is: akad, ahol a „social” szó szerint és főként csak szociálist jelent, másutt viszont használható általában „társadalmi” jelzőként is.



AKTUALITÁSOK

Októberben indul az .eu internet regisztráció

2005. augusztus 15. – EUvonal

Több mint hét év előkészület után az európaiak – cégek és magánszemélyek egyaránt – hamarosan megkezdhetik az új .eu végződésű internetes domainnevek bejegyzését.

A négyhónapos úgynevezett „napkelte” időszak alatt, amely várhatóan októberben indul, azok a cégek regisztráltathatják domain-nevüket, amelyek nemzeti vagy EU-s védjeggyel rendelkeznek. A közintézményeknek ezen időszak alatt szintén kizárólagos joguk lesz arra, hogy bejegyeztessék nevüket – írja a The Times. Szakértők ugyanakkor jogvitáktól tartanak, ugyanis a védjegyeket különböző szektorokban lehet bejegyezni. Ez azt jelenti, hogy egy Európában működő élelmiszeripari cég és egy építőipari vállalat is rendelkezhet ugyanazzal a védjeggyel. Az Európai Bizottság eddig 200 irodát jelölt ki az új domain nevek kiosztására, míg az .eu nevek nyilvántartója az EURid elnevezésű belga, olasz és svéd konzorcium lesz. Az új domaint valószínűleg az EU-intézmények is igénybe veszik majd, így elhagyhatják a jelenleg használt .int domaint. Az Európai Parlament www.europarl.eu, a Bizottság www.europa.eu címre váltana.

Új időpont a digitális tachográfoknak
2005. augusztus 12. – EIS

Az Európai Bizottság megerősítette, hogy december 31-ig meghosszabbította a digitális tachográfok bevezetésének határidejét.

A Bizottság egyszer már kitolta a határidőt, mégpedig 2005. augusztus 5-ig, ám most úgy ítélte meg, hogy újabb halasztásra van szükség. A június 27-i közlekedési tanács lehetővé tette az egyes tagállamok számára, hogy 2006. januárjáig kitolhassák a tachográfok kötelező beszerelésének határidejét. A többszöri halasztás ellenére a tachográf-gyártók már megszerezték a típusjóváhagyást, megkezdték a készülékek gyártását, és immáron elég készüléket állítanak elő. A járműgyártók megkezdték az új gyártósorok előkészítését, és az első, digitális tachográffal ellátott járműveket már kiszállították a kereskedőknek. A legtöbb tagállam meghozta a szükséges törvénymódosításokat és gyakorlati intézkedéseket. Egy sor tagország megkezdte a tachográf-kártyák kibocsátását is.

A tagállamok közül a belga és a francia kormány megköveteli, hogy augusztus 5-től digitális tachográfot szereljenek be az új járművekbe. Tíz tagállam (Ausztria, Dánia, Spanyolország, Észtország, Finnország, Írország, Litvánia, Málta, Hollandia, Svédország) 2006. januárját jelölte meg az új eszköz bevezetésének határidejeként, hat másik (Olaszország, Luxemburg, Lengyelország, Portugália, Csehország, Szlovénia) pedig nem hivatalosan jelezte, hogy januárig elhalasztja a tachográf bevezetését. Németország és Nagy-Britannia megerősítette, hogy augusztus 5-től még nem kérik számon a szerkezet bevezetését, ám pontos dátumot nem adtak meg. Öt további tagállam (Ciprus, Görögország, Magyarország, Lettország, Szlovákia) álláspontja nem tisztázott.

Lassú gazdasági növekedés

2005. augusztus 11. – EIS

Az Európai Unió gazdasága 0,3 százalékkal nőtt a második negyedévben – derül ki az EU statisztikai hivatala, az Eurostat jelentéséből.

Az első negyedévben a bruttó hazai termék (GDP) 0,5 százalékkal nőtt. Az előző évvel összehasonlítva a második negyedévben a GDP 1,3 százalékkal növekedett, az azt megelőző negyedévben pedig 1,6 százalékkal. 2005 második negyedévében az amerikai GDP – az előző negyedévi adatokhoz képest – 0,8 százalékkal nőtt, az első negyedévben pedig 0,9 százalékkal. A tavalyi esztendő második negyedévével összehasonlítva az Egyesült Államok GDP-je 3,6 százalékkal nőtt. Az eurózónában a bruttó hazai termék 0,3 százalékkal növekedett 2005-ben, az előző év azonos időszakához viszonyítva pedig 1,2 százalékkal. Az első negyedévben a növekedés 0,5 százalékos volt az euróövezet országaiban. A Bizottság jelentése szerint az eurózóna GDP-növekedése a harmadik negyedévben 0,2-0,6 százalékos, a negyedik negyedévben pedig 0,4-0,8 százalékos lesz.

Létrejött a bolgár koalíció

2005. augusztus 16. – EUvonal

Hét hétig tartó huzavona után Bulgária három legnagyobb pártja egyezségre jutott a koalíció létrehozásában. Szakértők szerint a hosszadalmas vita már-már a bolgár csatlakozást fenyegette.

A miniszterelnök, a szocialista Szergej Sztanisev lesz, aki az excár Szimeon Szakszkoburggotszkitól veszi át a stafétabotot. A volt uralkodó Nemzeti Mozgalmát a szocialisták még a júniusban tartott választásokon győzték le. A két nagy párton kívül a harmadik helyezett, a főleg török etnikai Jog és Szabadság Párt is részt vesz a koalícióban.

Sztanisev szerint a koalíció prioritásai az ország európai integrációja, a szociális felelősségvállalás, valamint a gazdasági növekedés lesznek. Szófiának ugyanakkor még számos reformot végre kell hajtania a csatlakozásig, ezért szakértők szerint a hosszan elhúzódó kormányalakítás veszélyeztetheti a csatlakozás dátumát. Románia és Bulgária 2007-ben léphetnek be az EU-ba, de a csatlakozást egy évvel elhalaszthatják, amennyiben az EU által kért reformok nem valósulnak meg.


JOGALKOTÁSI FEJLEMÉNYEK


A Bizottság 1299/2005/EK rendelete az állati eredetű élelmiszerekben található állatgyógyászati készítmények maximális maradékanyag-határértékeinek megállapítására szolgáló közösségi eljárás kialakításáról szóló 2377/90/EGK tanácsi rendelet I. és III. mellékletének a fenoxi-metil-penicillin, a foxim, a norgesztomet és a thiamphenicol tekintetében történő módosításáról:

http://europa.eu.int/eur-lex/lex/LexUriServ/site/hu/oj/2005/l_206/l_20620050809hu00040007.pdf

Javaslat: Az Európai Parlament és a Tanács irányelve a kültéri használatra tervezett berendezések zajkibocsátására vonatkozó tagállami jogszabályok közelítéséről szóló 2000/14/EK irányelv módosításáról:

http://europa.eu.int/eur-lex/lex/LexUriServ/site/en/com/2005/com2005_0370en01.pdf