Gyerekkorában mindig szívesen figyelte, ahogy a szomszéd falu iskolaigazgatója „birgeri” csizmában, hozzá való nadrágban, rövid bőrzakóban, kalapban és sétapálcával járt-kelt az utcán. Az igazság az, hogy emiatt akart tanító lenni. Első fizetésének fele albérletre ment, a másik feléből azonban összespórolta a csizmára és a többire valót, így felöltözve ment a boltba megvenni az öt-tíz szál Sellő cigarettát, ami heti adagja volt, ennyire futotta. Három év múlva iskolavezetőnek nevezték ki egy másik településen, 1961-ben pedig Lenti járási tanács művelődési osztályán kapott felügyelői állást. Huszonhárom éves volt ekkor, szinte egy személyben kellett felügyelnie a pedagógusbérektől az intézményi beruházásokon és felújításokon át mindent. Félt a feladattól, a felelősségtől is, de azt mondták neki, vegye megtiszteltetésnek.
- Azt hiszem, ez határozta meg egész későbbi életemet is: bizalmat kaptam.

- A zalai szálak mindig erősek maradtak, a mai napig „hazajár” oda. Miért döntött anno Százhalombatta mellett?
- Sok szakembert felhozott Zalából az olaj. Engem egy ismerős orvos házaspár hívott ide. Élt bennem apám intelme, hogy törekedjem az ország közepe felé. Az ötvenes-hatvanas években valóban nem iparosítottak az országhatárok mentén, és annak ellenére, hogy az elmúlt húsz évben jelentős fejlődésen, építkezésen ment keresztül Zala, még mindig szembeszökő a különbség. 1972 decemberében neveztek ki a százhalombattai városi tanács művelődési, egészségügyi, ifjúsági és sport osztálya vezetőjének. Harmincegynéhány évesen, jelentős államigazgatási és oktatáspolitikai tapasztalatok birtokában igazi kihívásnak éreztem, hogy egy olyan városban dolgozhatok, ahol robbanásszerűen nő a népesség, ahol még szinte semmi sincs, csak lehetőségek vannak. Úgy éreztem, olyasmit alkothatunk itt, amire oda fognak figyelni.
Évente kétszázötven, vagy annál is több lakást adtunk át, és olyan tanév is volt, amikor százötven-kétszáz gyereket nem tudtunk elhelyezni, mert nem volt óvoda. Amikor idejöttem, az akkori tanácselnök kérése az volt, hogy a Ságvári iskolát (ma Eötvös), aminek a betonpillérei két éve álltak, adjuk át a következő év szeptemberére. Sikerült. Akkor két iskolában százhatvannyolc pedagógus nevelt annyi gyereket, amennyi most négy iskolában tanul. Közös irányításuk, igazgatójuk volt: Dávid László. És nemcsak működött ez a rendszer, hanem képes volt az innovációra, a mintaadásra. Tőlünk indult el az általános iskolai fakultáció rendszere, amit ország szerte átvettek.

Az óvónők bére a legmagasabb, a tanároké, tanítóké a második legjobb volt a megyében. Igaz, akkoriban nem a pénz, hanem a feladat határozta meg a dolgokat. A pedagógusaink három műszakban oktattak, aztán még esti iskolát is tartottak a háromszáz katonának, akiket az építkezésekhez vezényeltek ide.
A hetvenes-nyolcvanas évek a sport, a kultúra, az egészségügy területén is meghatározóak voltak. Hogy mást ne említsek, nem volt véletlen, hogy Szigetvári József áthozta Érdről a tánccsoportját. Hogy ma úszóolimpikonnal büszkélkedhetünk, az azzal kezdődött, hogy tanuszodává alakítottuk át az egykori tüzivíztárolót, és elindítottuk az úszásoktatást, elsők között az országban. Nem egy személyben az én érdemem mindez, de nagyon büszke vagyok rá, hogy részese lehettem. Akkoriban valahogy mások voltak az emberek.

- Miért?
- Nem azt mondom, hogy kommunista szombatokon épült a város, de igenis voltak ügyek, amikért mindenki megmozdult, az eredményeket, de a feladatokat is többen érezték magukénak. A vállalatok is jobban együtt éltek a várossal, többet segítettek, hiszen aki itt élt, az ő dolgozójuk volt.

- Mi változott?
- Rátosi Ernő egyszer azt mondta: csak arra vigyázzatok, hogy semmit se adjatok, amiért nem éreznek felelősséget, amiért nem dolgoznak meg. Nos, az elmúlt tíz évben a reális és a kevésbé reális igényeket is ki lehetett elégíteni pénzzel. Ez elkényelmesedéshez vezetett.

- Úgy érti, olyanok lettünk, mint az elkényeztetett gyerek, aki elrontja a drága játékot, aztán követel helyette másikat?
- Nemrég az Október 6. utcába költöztem, ahol sok idős ember lakik. Öröm velük beszélgetni, megbecsülnek mindent, a hibákról is szólnak, de soha nem cinikusan, megvetéssel. Ez mintha hiányozna a fiatalabb generációból.

- Az elmúlt harminchárom évben szinte mindig döntési helyzetben volt. Akad olyasmi, amit megbánt?
- Nem azt mondom, hogy bánom, de van, amit nem értek. Nem tudom, miért nem voltunk képesek az önkormányzatiság tizenöt évében véghezvinni bizonyos szükségszerű, ésszerű szerkezeti reformokat.

- A közoktatás integrációjára gondol?
- Többek között. Nem sikerült megértetnünk a szülőkkel és a pedagógusokkal, hogy ha hosszú távon jól akarunk élni, megbízhatóan működő várost akarunk, akkor változtatnunk kell. Idén már érezhetően csökkent a gyermeklétszám. Nyilván egy integrált intézményrendszerben is pedagógusfelesleghez vezetne ez, de sokkal hatékonyabban lehetne kezelni, és végül azok maradnának a rendszerben, akik minőségi munkát végeznek. Vannak, akik szerint csak akkor kell lépni, ha elkerülhetetlenné válik. Szerintem, nem kell megvárni, hogy a szakadék szélén egyensúlyozzunk.

- Ez most azt is jelenti, hogy a frakció bátrabb lesz, mondjuk a Művészeti Iskola integrációja ügyében?
- Nézze, vannak befolyásolható emberek, vannak félreértések és vannak emberi hibák. Nem tudom megmondani, hogyan dönt végül a képviselő-testület.

- Összességében elégedett az MSZP regnálásával?
- Amikor 2002-ben megalakult a szocialista többségű önkormányzat, biztos voltam benne, hogy nem folytathatjuk a „pénzzel mindent meg lehet oldani” gyakorlatát, de arra a katasztrofális gazdasági helyzetre, amivel szembe találtuk magunkat, nem számítottam. Azt gondolom, hogy nagyon korrekt munkát végeztek a szocialista képviselők a pénzügyi egyensúly megteremtésért. Tudom, hogy voltak áldozatok, de nem akkorák, amekkorákról politikai ellenfeleink beszélnek. Most, hogy létrejöttek a feltételek, itt lenne az ideje, hogy elkezdjünk fejleszteni, hogy kulturáltabbá, minőségileg jobbá tegyük a különféle szolgáltatásokat, kellemesebbé, élhetőbbé a városközpontot, egyáltalán a városi életet. És azt gondolom, hogy egy igényesebb környezet hozzájárulhat az itt élők szemléletváltásához is. A kultúránkat nagyra becsülik Európában, a kulturáltságunkkal már nem annyira büszkélkedhetünk. Ebben feladataink vannak. Nos, úgy érzem, hogy ezeknek a döntéseknek a végrehajtásában már nem annyira konzekvens a képviselőcsoport. Jó szándékú erőlködés van, de az átütő erő hiányzik. Azt hiszem, több nagyvonalúságra, nagyobb határozottságra lenne szükség.

- Ki legyen a következő beszélgetőpartnerünk?
- Mitták Ferencet ajánlom.