Március 13-án, az Erdélybaráti kör tagjai és számos érdeklődő lehetett részese Diószeghy Iván szatmárnémeti (jelenleg Debrecenben élő) színművész felemelő, szép és meghitt, a fenti címet viselő előadóestjének, valamint Sőrés Ildikó, ugyancsak Debrecenből érkezett zongoraművész élményt adó játékának. Az előadóest mind tartalmában, mind színvonalában méltó volt nemzeti ünnepünk szellemiségéhez, magával ragadó hangulata kizökkentett bennünket hétköznapjaink megpróbáltatásai miatt néha csüggedő, kedélytelen állapotából. Mert talán nem is ok nélkül csüggedünk olykor, hiszen Magyarország felett – mint a dicsőséges forradalom idején – napjainkban is sötét fellegek gyülekeznek, s azt láthatjuk, hogy a magyarság, illetve az egykor volt nemzet romjain világpolgárok dőzsölnek a nemzet maradék vagyonából. A nép, az istenadta nép nem látja a veszélyt, cselekvés helyett viszálykodik, panaszkodik, ösztönösen önmaga, és nem zsarnokai ellen fordul, s miközben sorsa jobbulását csodáktól reméli, nem veszi észre, hogy maga is a gyűlölet rabjává válik. Bizony, mert a gyűlölet gyűlöletet szít, és hovatovább koldus koldust gyilkol. És ebből a mocsárból csak a szeretet lehet a kiút.
Diószeghy színművész úr nem kisebb célt tűzött maga elé, mint hogy egy kis „hitet, reményt és szeretetet” csempésszen az emberek szívébe. A műsor lényege, kulcsszava a „szeretet”, a gyermek, a szülő, az otthon, az iskola, a szülőföld és a haza szeretete volt. Mai elembertelenedett világunkban ezek elgondolkodtató, ám – sajnos – egyre inkább kiüresedő fogalmak. Gyermek és szülő kapcsolatát számos esetben gyűlöletig menő ellenszenv határozza meg, kihűl az otthon melege, az iskola már-már a pedagógusverés színhelyévé, a szülőföld és a haza szeretete lassan ismeretlen fogalommá válik. Hol van már a szülőföld, a haza szeretete? A „nemzet” szó kiejtése előtt ajánlatos körül nézni. Még emlékeinkben él a szocializmus idején, állami ünnepeken kötelező módon kihelyezett vörös és nemzeti zászlóktól feldíszített város látványa, ma pedig, nemzeti ünnepeinken üresen állnak az egykori zászlótartók, csak itt-ott látható egy-egy nemzeti zászló. Visszaszerzett nemzeti ünnepeinket lassan kiszorítják a divatból és üzleti profit megszerzése céljából importált idegen szokások, részvétlenség, önzés és közöny lett meghatározóvá. A szabadság napján, és minden nap bizonyára sokunknak hiányzik a Kossuth Rádió egykori szignálja, amely büszkén hirdette a világnak: „Éljen a magyar szabadság! / Éljen a haza!” Ma pedig ezt halljuk: „emeregy”.
Az előadáson elhangzottak Ady Endre, Áprily Lajos, Dzsida Jenő, Garai Gábor, Juhász Gyula, Kafka Margit, Kányádi Sándor, Szabó Magda, Wass Albert és Zágon István versei-prózái, valamint válogatás Bartók Béla, Kodály Zoltán, Kocsár Miklós és Liszt Ferenc műveiből. A közönséget egy-két vers után magával ragadta a műsor hangulata, az előadás színvonala, amelyek hatására gondolatok ébredtek, emlékek szakadtak fel, és az arcok kisimultak. Előadás közben gyakran felcsattant a taps, majd egyre erőteljesebbé vált. A Székely könyörgő, Bartók csodálatos zenéjével ezúttal is érzelmi hatást keltett. Az előadás befejezésénél szűnni nem akaró taps jelezte a közönség háláját. Mintha megváltoztunk volna, mintha másként tekintettünk volna egymásra, mint amikor a terembe beléptünk. Köszönjük a szép estét a művészeknek! Köszönjük a művelődési ház vezetőjének, hogy lehetőséget teremtett az előadás megtartásához.
Balla Károly
az Erdélybaráti Kör elnöke
