Az újságírás olyan, mint a foci, mindenkinek van róla véleménye, és kicsit mindenki szakembernek gondolja magát – vélekedett a szerkesztő-humorista, aki idestova ötven éve van a pályán.

A rendszerváltás előtt sok-sok hazugsággal volt tele a média, és különösebb újságíró-képzés sem működött az országban. Mostanra nagyjából annyiban változott a helyzet, hogy a különféle iskolák százával-ezrével ontják magukból a „kommunikációs szakembereket”, ha pedig valakin számon kérik, hogy hazudott, nem érti, mi ezzel a probléma.

Pedig a rendszerváltás olyan lehetett volna a média számára, mint a művészeteknek a reneszánsz, de nem történt újjászületés, sőt. Sok-sok bajunk a rendszerváltás pillanatában keletkezett. Farkasházy Tivadar szerint azért, mert az Antall-kormány úgy vélte, csak rosszat várhat a „pártállami”sajtótól, ezért meg kell teremtenie a jobboldalit is.  A szerény képességű újságírók, akiknek addig nem termett babér, hamar átigazoltak, hiszen ahol hiány van, ott kevesebb tudással is magasabb polcra lehet jutni. Az elsietve megcsinált jobboldali sajtó új képviselőit azonban nem tekintették partnernek a másik oldalon maradók, így a politikai mellé szakmai konfliktus is társult.

A bajt csak tetézte, amikor a balliberális kormány megalkotta a médiatörvényt, aminek köszönhetően a legkülönfélébb civil szervezetekből verbuválódott médiakuratóriumok rászabadultak a szakmára, és olyan mértékű „dróton rángatás, pénzpocsékolás” kezdődött el a közmédiumokban, amilyenre még az ötvenes években sem volt példa. Ennek a rendszernek köszönhető az is, hogy miután egyik politikai oldal sem fogadja el a másik szakemberét, végül olyasvalakit választanak meg vezetőnek, aki ugyan semmihez sem ért, de legalább politikailag is ártalmatlannak tűnik.

A Horn-kormány privatizációja után monopolhelyzet alakult ki a lapterjesztés területén, a lapok kiszolgáltatottá váltak a multik felé, a kisebbek egyszerűen elsorvadtak. Az emberekben csökkenni kezdett a közéleti érdeklődés, és helyette beköltöztek a „varázslóiskolába”, vagyis abba a csinált világba, amit a kereskedelmi televíziók és a bulvárlapok kínálnak. A kereskedelmi médiumok, a „klónozott lapok” tulajdonosai nagyon messze vannak innen, fogalmuk sincs, mi történik Magyarországon, és nem is érdekli őket más, mint a profit.

Nagy kérdés, mi volt előbb, az alacsony igényszint, amit kiszolgál a kereskedelmi média, vagy a kereskedelmi média, amely maga is teremti ezt az olcsón és könnyen kiszolgálható igényt. Mi vagyunk ennyire hülyék, vagy ők értenek hozzá ennyire, hogy hülyét csináljanak belőlünk?
Miután az igazi sztárok nagyon fárasztóak – perelnek, igényeik vannak -, a bulvár csinált magának kezelhetőbb, egyszerűbb sztárokat. Így született Kiszel Tünde vagy Győzike.
Bár Farkasházy rendkívül demokratikus intézménynek tartja az internetet, az sem segített közelebb kerülni a valósághoz, sőt. Olyan gyorsasági versenybe kényszerítette az újságírókat, hogy mára már a komolyabb lapok sem engedik meg maguknak, hogy alaposan leellenőrizzék egy-egy hír valóságtartalmát. Akiről hazugság jelent meg, hat év pereskedés után elérhet egy kétsoros helyreigazítást. Miután pedig az a portál nyer, ahová a legtöbben kattintnak, a bombasztikus címek mögött gyakorta semmilyen új, illetve lényeges információt nem találunk, vagyis legtöbbjük egész egyszerűen hazugság.

Máig nem tudjuk, mi történt annak a veszprémi szórakozóhelynek a pincéjében, ahol megölték Marian Cosma-t. Hol az oknyomozó újságírás? – kérdezte az előadó, majd válaszolt is a kérdésre: sokba kerül! És ha mindez nem lenne elég: egy politikailag kettéosztott országban a képességet hűséggel pótlók érvényesülnek a szakmában.

A hallgatóság kitartó unszolására pedig, hogy mondaná meg, mégis nincs-e valami fény az alagút végén, azt felelte: egész egyszerűen kritikával kell fogyasztani a médiát. Nem kell mindent elhinnünk, amit látunk, hallunk, olvasunk. A legjobb az lenne, ha már az általános iskolában bevezetnének egy új tantárgyat, amely a tudatos médiafogyasztásra oktatna.