Takáts Tamás: „A gyerek rábízhatja magát az Apukájára.”
Fenyő Miklós: „Két összetartó, egymáshoz illő, és jól együtt gondolkodó embernek a gyerekeként felcseperedni - valószínűleg egy gyermek számára ez a boldogság.”
Gyermek portré
A legrégebbi emlékkép: (Takáts Tamás)
„Három-négy éves lehetek, Apukám, Anyukám fekszik az ágyban, és én bekéredzkedtem közéjük. Zöld macskaszem van a rádión, Charlie Parker szól kissé sisteregve a Voice America adón. Apukám nagy Charlie Parker rajongó volt az ötvenes-hatvanas években.
Egy délután olyan hosszú volt, mint ma két-három nap.
Nagyon utáltam az iskolát, de délután, amikor onnan végre haza mehettem, akkor elkezdődött az izgalmas életem egészen estig. Kértem Anyukámtól zsíros kenyeret, azt megkente, és mentem ki játszani - mert a telepen, ahol felnőttem, voltak barátaim. Általában indiánosdit játszottunk, vagy Tell Vilmost - akkor ő nagyon népszerű volt. Nyílpuskákkal lövöldöztünk. A lányok mind királylányok voltak, és mi megmentettük őket, különböző veszélyes helyzetekből. Nagyon sokat voltam a szabadban. Érdekes, hogy akkor sokkal hosszabb volt egy nap, mint most. Egy délután olyan hosszú volt, mint ma két-három nap. Aztán este beparancsoltak az ágyba. Reggel ötkor mindig keltem, mentem a margitszigeti sportuszodába edzeni. Úszni nagyon szerettem, de akkor dőlt el szerintem, hogy zenész leszek. Amikor mentem reggel fél hatkor az uszodába, mindig arra gondoltam, hogy ha nagy leszek, akkor mindegy milyen munkám lesz, egy fontos, hogy soha ne kelljen korán kelnem.
Nekem ez egy alapélmény volt:
Tizenhat éves voltam és vad Syrius rajongók voltunk. A Vár klubban volt Syrius koncert, és nem engedtek be, mert fehér magas szárú tornacipőm volt. Abban nem lehetett bemenni. A Szentháromság téren voltunk, és egyszer csak megjelent az Orszáczky Jackie, és leült mellénk. Nekünk ő volt az atyaúristen. Ma már keresztényként ez nyilván butaság - de akkor tényleg így éreztük. Leült mellénk maga Orszáczky Jackie. Kérdeztük: Te mit keresel itt? Bent koncert van. Mondta, hogy nem engedték be. Hogyhogy nem engedtek be? Fölemelte a nadrág szárát, és azt mondta: Azért mert tornacipő van rajtam. Nekem ez egy alapélmény volt, hogy nem attól sztár az ember, hogy játssza az eszét, vagy mekkora autóval jár, hanem attól, hogy mit tud.
Tudtok olyanok lenni, mint ez a kisgyermek…
Ha nem tudtok olyanok lenni, mint ez a kisgyermek, akkor nem vagytok méltóak Isten országára. Ezt pontosan így mondja Jézus, és magához hív egy öt éves gyermeket. Azt mondja, ilyennek kell lenni. Tehát az Atya és a gyermek viszony nagyon fontos. Isten és ember között is, és a gyermek és az Atya között is. A gyerek rábízhatja magát az Apukájára. Ha rosszat tesz, az Apuka azt mondja, hogy ejnye-ejnye, ha jót tesz, akkor megsimogatja a fejét. Nem véletlenül kezdődik azzal a szentírás, hogy saját képére és hasonlatosságára teremtette Isten az embert. Adott neki alkotóerőt, és adta az atyaság szellemét - tehát azt, hogy én gondoskodom a fiamról. Néha megverem - azt az Úrtól is megkapjuk, ha rosszat csinálunk -, néha megdicsérem, megsimogatom a nagy buksi fejét. A dicséret nagyon fontos. A pálcát ne vonjuk meg, és ne keserítsük meg a szívét. Ez a két látszólag ellenkező parancsolat, de harmóniába lehet őket hozni a gyereknevelésnél.”
Takáts Tamás
A legrégebbi emlékkép: (Fenyő Miklós)
„Látom magam előtt az óvodát, ahova jártam. Három szobája volt, az egyikben a kicsik, a másikban a középsősök, a harmadikban a nagycsoportosok. Arra emlékszem, hogy már ott nagyon megnéztem a lányokat. Volt egy kis szerelmem - emlékszem a nevére is, Éva volt ez a kislány -, mindig együtt voltunk, párba is állítottak minket. Emlékszem december 24-én egész nap arra gondoltam, hogy este karácsony van, és milyen szép lesz a fa, és milyen játékok lesznek alatta... Az óvodába mindenkinek kellett vinni otthonról kockacukrot - kettőt -, és ebből csináltak ott szaloncukrot, azt kaptuk meg. Kezemben ezekkel a szaloncukrokkal vittek haza, otthon felkapott a nagybátyám az ajtóban, és háttal vitt be a szobába, hogy ne láthassam mi lesz. Letett a földre, akkor rögtön sötét lett, és akkor ott a Papám meg a Mamám meggyújtották a csillagszórókat, és láttam a csodát.
Nem féltem már attól, hogy ezért milyen korholás, vagy retorzió jár…
Azt hiszem, tudom, hogy mikor lettem először felnőtt, és tudom, hogy mikor lettem másodszor. Először akkor lettem, amikor tudtam azt, hogy bármit mondanak is a szüleim, a tanáraim, vagy bárki, én akkor is az akarok lenni, aki lettem is végül, a Fenyő Miklós. Akkor lettem felnőtt, amikor tudtam azt, hogy nem érdekel az, hogyha megbukom, mondjuk elektrotechnikából... Nem féltem már attól, hogy ezért milyen korholás, vagy retorzió jár. Másodszor akkor lettem felnőtt, amikor igazán megismertem a felelősséget, tehát azt, hogy amit teszek, annak következményei vannak. Ez egy kicsit később sikeredett.
Gyerek vagyok most is…
Az alapvető jóságba, jóindulatba, tisztességbe való hitemet, képtelen vagyok elveszíteni. Nem tudtam kinőni ezt az álmodozó, úgynevezett nagyon lelkesedő, naív hitemet, tehát gyerek vagyok még most is ezek szerint. Hős akartam lenni színpadon, ez volt az álmom…
Két összetartó, egymáshoz illő, és jól együtt gondolkodó embernek a gyerekeként felcseperedni - valószínűleg egy gyermek számára ez a boldogság. Egész kis korban ezt nem biztos, hogy realizálja az ember, de később nagyon sokszor hálát fog adni a sorsának, ha ez így volt a gyerekkorában.”
Fenyő Miklós
Hanganyagok, rádióadások a www.sztarportre.hu oldalon!
