Ercsiben született, a család ötödik gyermekeként. Édesapja ácsmesterként dolgozott, háztartásbeli édesanyja meghalt, amikor ő 13 éves volt. Amikor elvégezte a nyolcadik osztályt, természetesnek tartotta, hogy ipari iskolában tanul tovább, hiszen a nagycsalád nem vállalhatta a hosszas taníttatást. Mindnyájan később, munka mellett tanultak tovább. A MOM-ban szerezte meg a géplakatos-karbantartó szakmát.

- Minden nap az első vonattal utaztam Budapestre – meséli. Az iskola elvégzése után is ott dolgoztam egy ideig, közben megismerkedtem a feleségemmel, 1971-ben házasodtunk össze.

- Nehéz volt abban az időben az önálló életkezdés?
- Nem sok családi segítségre számíthattunk, a feleségemék tízen voltak testvérek, én is nagycsaládból származom. Szerencsére az apósoméknál megkaptunk egy kamrát, azt komfortosítottuk, és ott laktunk egy ideig. Közben bejártam dolgozni, hetente kétszer az ercsi csapatban fociztam, mellette pedig még tanultam is. A sportnak köszönhetően ismerkedtem meg battai erőművesekkel, akik hívtak ide dolgozni, mondták, hogy lakást is kaphatunk, ezért munkahelyet változtattam. Először az erőmű karbantartó gondnokságán dolgoztam, csoportvezető voltam, utána átmentem a számítástechnikára.

- Ez a hetvenes években történt. Milyen szinten állt akkor a számítástechnika az erőműnél?
- Magyar gépeink voltak, akkorák, mint egy szekrény. A billentyűzet a zongoráéra hasonlított. A számítógépek nem avatkoztak be a folyamatokba, az volt a feladatuk, hogy rögzítsék az eseményeket, és később, ha adódott valamilyen probléma, vissza lehetett keresni, hogy ki hol követett el hibát. Bonyolult munkát végeztünk, a vezérlőpultok felépítése volt a feladat, a műszerek helyét például én alakítottam ki, de gyakran vállaltam operátori faladatot is. Nagy volt a fluktuáció, mindig jöttek új emberek, lakást kaptak, kitanulták a számítástechnikát, és továbbálltak, majd ismét újak jöttek a helyükre. Az új embereknek egyre többet és többet fizettek, így bérfeszültség alakult ki, ami a régieknek természetesen nem tetszett. Később ennek is szerepe volt abban, hogy megváltam az erőműtől.

- Hogyan lett vállalkozó?
- Az üzemben hozzám tartoztak a biztonsági zárak és ajtók. A kollegáim egyre többen jöttek azzal a kéréssel, hogy javítsam meg a zárukat, készítsek kulcsot, egy idő után úgy döntöttem, hogy másodállásban kiváltom az iparengedélyt. Nem volt könnyű, 1976-ot írtunk, meg kellett szerezni hozzá a munkahelyi engedélyt, emellett a párt ajánlását is.

- Azonnal üzletet is nyitott?
- Nem, először csak otthon dolgoztam. 1978-ban kezdték építeni a volt kék ABC mögötti üzletsort. A harmadik üzletet mi építettük közösen az autósboltossal. Kettőig dolgoztam az erőműben, fél háromtól hatig pedig a boltban. Kézzel reszeltem a kulcsokat, mert gépem még nem volt. Egyre többen kerestek, egyre nehezebben tudtam összeegyeztetni a főállást a mellékállással, ezért úgy döntöttem, hogy megpróbálom főállásban. 1982-től vagyok főállású iparos.

- Nagy bátorság kellett hozzá?
- Én hittem benne, hogy sikerülni fog, a feleségem viszont sokat aggódott, tartott a bizonytalanságtól. Az azért megnyugtató volt, hogy nem haraggal jöttem el az erőműtől, szerettek a kollegák, ezért úgy voltam vele, hogy ha nem válik be a számításom, visszamegyek, de erre nem került sor.

- Hogyan fejlesztette az üzletet?
- Kint jártunk Kanadában a bátyámnál. Nem üdülni mentünk, csütörtökön reggel érkeztünk, pénteken már dolgoztam egy kinti magyar vállalkozónál. Természetesen szakmai szemmel néztem ott is mindent, és felfedeztem egy öreg kulcsmásolónál egy gépet. Felajánlottam neki, hogy a régi gépét megveszem, ő rá is állt az üzletre, de hatvan dollárt kért a félredobott, rozsdás masináért. Többször visszamentünk, alkudoztunk, végül negyven dollárért sikerült megvásárolnom. Itthon helyrehoztam, motort szereltem rá, az volt az első kulcsmásoló gépem. Később már én is készítettem gépeket, idővel pedig profi gépeket vásároltam, most már azokkal dolgozom. A kulcsmásolás volt az üzlet alapja, de egyre több páncélos munkát kaptam. Szélesedett a vevőköröm, úgy láttam, van kereslet, ezért végigjártam a környék pénzintézeteit, és ajánlatot tettem a páncélszekrények, páncéltermek karbantartására. 1985-ben én javítottam négy megye összes postai páncélszekrényét, ez tizenöt éven át tartott. Közben annyira sok volt a munka, hogy a feleségem is beállt a boltba, alkalmazottakra is szükség lett. Előfordult, hogy heten dolgoztak az üzletben. Mostanában sokat beszélnek arról, hogy több lábon kell állni, hát nekem ez nem újság, mert évtizedeken át több lábon álltam.

- Jelenleg hol tart? Megállapodott, vagy még mindig fejleszt?
- Negyvenöt évi munkaviszony áll mögöttem, és sose dolgoztam nyolc órás munkahelyen. Fejleszteni nem akarok, sőt, a páncélmunkákat is leadtam évekkel ezelőtt. Egyszer, amikor vidékre utaztam egy munkára, szorítást éreztem a szívem körül. Félreálltam az autóval, vártam, hogy elmúljon, és akkor gondolkodtam el azon, mire való ez a nagy rohanás. Utána le is építettem a páncélos területet, most pedig azt tervezem, hogy nyugdíjba vonulok.

- Ki veszi át a stafétabotot?
- Szerettem volna a fiamnak átadni, de nem vonzza a lehetőség, ezért eladom az üzletet. Ideje kicsit lazítani a sok hajtás után. Építettünk egy házat Dunafüreden, van kertem, vannak barátaim, jó szomszédaim, emellett a Forrmás Együttesbe is járunk a feleségemmel. Azt hiszem, nem fogunk unatkozni.

- Egy ajánlást várunk öntől, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Sok embert tisztelek és szeretek, nehéz választani. Körömi Lajost ajánlom, ő is vállalkozó, régen dolgozik a szakmájában, valószínű, hogy sokan ismerik a városban, de érdemes lenne többet megtudni róla.