- Egy napra ideutaztam, hogy lakást vásároljak – meséli. Amikor a költözésre került a sor, előző nap még nem tudtam, miből tudom kifizetni a fuvart, de elindultam, eladtam néhány bőrdíszművet, kaptam húszezer forintot, így költöztünk Százhalombattára.

- Hogyan kezdte az itteni életet? Mire számított?
- Mindent elölről kellett felépítenem. Debrecenből csak egy tábla bőrt hoztam, az ügyfélkör a volt férjemé maradt. Kapcsolatokat kellett építenem, nagyon sokat dolgoztam azért, hogy megismerjenek. Úgy terveztem, hogy hajtok úgy ötven éves koromig, utána pedig nyugalmasabb életre váltok. Arra egyáltalán nem számítottam, hogy újra és újra kell kezdeni mindent. Öt évig a könyvtárban rendeztem be a műhelyemet, azután béreltem egy helyiséget a szálló alatt, amely műhely és üzlet volt egyben. Később telket vettem Dunafüreden, egy nagyon rossz állapotban lévő kis ház állt rajta. Itt rendeztem be a műhelyemet, az utcai helyiségben pedig üzletet nyitottam. Azt gondoltam, a kezdeti nehézségek után lassan majd ideszoknak a vásárlók, de amikor két év után sem volt számottevő vevőköröm, beláttam, hogy változtatnom kell. Közbejött, hogy egy nagy cég jelentős mennyiségű árut rendelt tőlem, de az utolsó pillanatban mégis meggondolták magukat. Ez nagy csapás volt, mert nemcsak engem érintett, ki kellett fizetnem azokat, akik nekem szállítottak, de ehhez el kellett adnom a lakótelepi lakásomat.

- Akkor költözött a dunafüredi házba?
- Az a költözés egyáltalán nem volt könnyű, ugyanis itt nem volt hely. Más megoldás hiányában hátul az udvaron három sátorban helyeztük el a holmikat. Az első vihar elvitte az első sátrat, és ami ott volt, úgy szétázott, hogy mindent ki kellett dobnom. A következő vihar a második sátorral bánt el, majd a harmadik is sorra került. Még a ruháim is a kukában végezték. Akkor tényleg mindent kidobott alólunk a sors, de nem adtam fel, hozzákezdtem a tatarozáshoz. Most már a felső szint készül, ott egy száz négyzetméteres közösségi tér lesz. Úgy tervezem, hogy iparművészeti, képzőművészeti és népművészeti kiállítások kapnak benne helyet. Szeretném, ha kis koncertek is lennének, de szombatonként tanfolyamokat is tarthatunk majd. A későbbiekben, úgy húsz év múlva átalakulhatna egy otthonná az épület, tíz idős ember számára biztosítana lehetőséget arra, hogy egymást segítve éljék az életüket.

- Ez eléggé távolinak tűnik. A közeljövőben mit tervez? Folytatja a bőrdíszművességet?
- Sokáig hittem benne, hogy előbb-utóbb nagy igény lesz a termékeim iránt. Sajnos, nem így történt. Látom, hogy nem kellenek az egyedi darabok, a többség a szokványost, sőt, a gagyit keresi. Nem feltétlenül azért, mert a bőrből, egyedi fazonban készült termékek drágábbak, hiszen láttam olyat, aki többszázezer forintos bundához nagyon közönséges táskát vásárolt. Úgy döntöttem, hogy nem küzdök tovább, abbahagyom. Továbbra is dolgozom, de kizárólag a magam örömére, emellett kiállításokra is elviszem a tárgyaimat, de üzletszerűen nem foglalkozom vele.

- Mást árul helyette?
- Ajándék- és bőrdíszmű üzleteket nyitottunk családi vállalkozásban, ez sok elfoglaltságot jelent. A legfontosabb számomra, hogy az ötleteimet megvalósítsam. Soha nem a pénzért dolgoztam, hanem azért, mert örömet okozott, meg azért, mert elő kellett teremtenem a fedezetet valami másra, amit meg szerettem volna valósítani. Ha jön egy ötlet és azt jónak tartom, akkor nem érdekel, hogy mennyibe kerül, van-e rá pénzem, hoz-e majd hasznot. Csak azt nézem, hogyan tudnám megvalósítani. Elmondhatom, hogy amit eddig elterveztem, sikerült valóra váltanom. Persze, nagyon sok segítséget kaptam és kapok, soha annyi barátom nem volt, mint itt, Százhalombattán.

- Milyen ötletekről van szó?
- Nagyon fontosnak tartom a testvérvárosi kapcsolatokat. Először a Cívis Klubbal jutottam ki Sannazzaroba, városi delegációval jártam Brzeskoban, aztán saját pénzemen utaztam ki ismét az olasz testvérvárosba, hogy kapcsolatokat építsek. Azt hiszem, az én munkám is hozzájárult, hogy már jártak kint battai művészek, és hogy a Battai Napokra érkezett küldöttségekben művészek is helyet kaptak. A Művészetek utcája is az én kezdeményezésemre született meg, és vált a Battai Napok részévé. A tavalyi olasz küldöttség járt is nálam, beszélgettünk, kézműveskedtünk, jól érezték magukat. A személyes ismeretségek teszik élővé a kapcsolatot, ezért is gondoltam, hogy szívesen látnék vendégül nyáron egy-két családot valamelyik testvérvárosból.

- Tagja a Cívis Klubnak. Milyennek látja a szervezet jövőjét?
- Az a véleményem, hogy jó csapat, a klubhoz tartozó vállalkozók keresik a kapcsolatot a várossal, de ez nem mindig sikeres. Olvastam nemrég egy svájci módszerről. Ha terveznek valamit egy településen, először azt keresik, van-e rá helyben kapacitás. Ha nincs, akkor körülnéznek a kistérségben, utána a régióban, aztán az országban, és ha ott sem találnak senkit, akkor fontolóra veszik, hogy valóban nagy szükségük van-e arra a valamire. Jó lenne, ha nálunk is gyakoribbá válna ez a szemlélet, ha a vállalkozók helyben nagyobb előnyt élveznének.

- Hogyan folytatódjon a Premier plán? Kit javasol, kit mutasson be legközelebb a Hírtükör?
- Nagyon fontos számomra a Cívis Klub. Ott ismertem meg Bilics Jánost, aki vállalkozóként is példa lehet mások számára. Szeretném, ha ő lenne a sorozat következő szereplője.