Családi indíttatásra került a pályára. Fogadott nagyapja, Maksay Zoltán híres fotósdinasztiához tartozott. Nagy hatással voltak rá a ’80-as években divatba jött, iskolákba, művelődési házakba telepített múzeumi foglalkozások és a jó magyartanárok. Miskolcon végezte a történész szakot, amikor egy szakmai kirándulás hatására eldöntötte: múzeumban szeretne dolgozni. Felvette a muzeológiát, a tanulás mellett régiségárveréseket rendezett, nyaranta pedig asszisztensként dolgozott a visegrádi Mátyás király palotában.

- Amikor a szakdolgozatomat írtam, elkértem a miskolci deszkatemplom tervrajzait a plébánostól – meséli. Azon az éjjelen leégett az épület, a szerencsés véletlennek köszönhetően azonban a tervrajzok nem semmisültek meg, nálam voltak. Az már nem véletlen, hogy az újjáépítés után tartott első keresztelő éppen a fiamé volt. Sokszor érzem úgy, hogy áthatja az életem a történelem.

- Hogyan került Százhalombattára?
- A visegrádi palotában Pálóczi Horváth Andrásnak, Poroszlai Ildikó férjének voltam a „jobb keze”. Amikor a fiam, Doma két éves lett, és állást kerestem, Poroszlai Ildikó ajánlott a „Matrica” Múzeumban. Kezdetben a képzőművészeti, a néprajzi, történeti és műszaki történeti gyűjtemény, valamint a fotótár feldolgozása, gondozása, gyarapítása volt a feladatom. Jelenleg a történeti tárgyak és dokumentumok, a történeti témájú felvételek, illetve az adattári gyűjtemény tartozik hozzám. Rendszeresen rendezek helytörténeti kiállításokat, és a város XX. századi történelmét kutatom. Mivel Százhalombatta történelme rendhagyó, teljesen új kutatási módszereket kellett kidolgoznom.

- Százhalombatta egy tipikus szocialista város, nem?
- De hány tipikus szocialista város van az országban? Legfeljebb húsz. Ezek a települések nem nagyon foglalkoztak a saját történetükkel, a rendszerváltáskor a témát eléggé furcsán kezelték, nem volt igazán szakirodalma, sem pedig elismert kutatója. Százhalombatta a többi szocialista várostól is nagyon eltérően fejlődött. Először is azokhoz képest későn, majdnem utoljára indult el az urbanizáció, így sok buktatót sikerült elkerülni. Dunaújvárosban például nagyon sok gondot okozott a munkások elszállásolása, Battán eleve azzal kezdték az építkezést, hogy felhúzták az ERBE telepet. Ebbe a városba mindenből a legjobb, a legnagyobb, legújabb került.

- Ez vajon csak annak köszönhető, hogy központilag is mintavárosnak képzelték el, vagy más oka is volt?
- Szerintem a nagyon jó szervezésnek, a jó helyi vezetőknek és a jó kapcsolatoknak volt köszönhető. Mindig volt motiváció, és úgy gondolom, van is. Meghatározta a város fejlődését, hogy Szekeres József tanácselnök építész volt. Szerintem elsősorban neki köszönhető, hogy minden nagyon tudatosan, tervezetten zajlott. Olyan jól sikerült meghatározni a fejlődési irányokat, hogy Százhalombattán néhány évtized alatt gyakorlatilag mindent megvalósult, ami egy várostól elvárható, sőt, bizonyos területeken annál több is. A lakóteleppel együtt épült a sportpark, a zöldövezet, de már a ’70-es években olyan szolgáltatásokat élvezhettek az itt élők, amilyenekkel sehol máshol nem lehetett találkozni. Szabadtéri mozit rendeztek a fiataloknak, az oviban kvarcoltak a gyerekek. Hol volt még ilyen akkoriban? Természetesen annak is fontos szerepe volt, hogy Szekeres József nagyon jó kapcsolatokat ápolt a nagyvállalatok vezetőivel. A város hivatalaiban, közintézményeiben jól képzett, agilis szakemberek dolgoztak, akik közül sokan ma is vezető pozíciót töltenek be.

- Lelkesen kutatja a közelmúlt tárgyi emlékeit. Mindent elfogad a gyűjteményébe?
- Csak olyan tárgyakat, dokumentumokat, fotókat, amilyenek még nincsenek, vagy valamiért különlegesek, illetve várostörténeti szempontból jelentősek. Járom a lomtalanításokat is, találtam már pólyát, szocialista érdemérmeket, emlékkönyvet. Igyekszem megelőzni a SZÁKOM-ot, ami nem könnyű feladat.

- És a konkurencia?
- Először furcsán néztek, de miután felmérték, hogy dzsörzé trapéznadrágokra vadászom, még segítettek is. A legnagyobb lomtalanításban szerzett kincsem egy majd negyven darabos diafilmgyűjtemény Vadölővel, Kőszívű ember fiaival. Azt szoktam mondani, hogy ami bekerül a szobámba, az megmarad az örökkévalóságnak.

- Milyen kuriózumokat rejteget még?
- A maga nemében minden tárgy, dokumentum, fotó kuriózumnak tekinthető, ami begyűjtésre kerül. Annak a páncélvonatnak a relikviáira vagyok a legbüszkébb, ami a tanácsköztársaság kikiáltása emlékére ment végig az egész országon, és 1970. május 7-én Százhalombattán is járt. A tárgyegyüttes – amely az emlék- és vendégkönyvektől az úttörők ajándékain át az egykori vöröskatonákkal készült interjúkig rengeteg érdekes részletet tartalmaz – egyedülálló az egész országban, és azért kerülhetett hozzánk, mert a vonat parancsnoka battai volt. De nagyon különleges egy „palackposta” is, amely a téglagyár bontása közben került elő. A parafa dugóval zárt kisméretű alkoholos gyógyszertári üvegpalackba papírfecnit tettek, amelyre a „Dani József 1893” szöveget írták. Egy ilyen tárgy nagyon beindítja az ember fantáziáját.

- Izgalmas maga a XX. század is. Még mindenki mást gondol róla. Akadnak kényes témák?
- Bizalmi állásban vagyok, hiszen a múltat mindenki másképp élte meg, és ezek az emlékek kihatással vannak a mindennapokra, sőt, a jövőre is. Talán ezért is jó, hogy nem itt nőttem fel, objektívebben tudok közelíteni mindenhez és mindenkihez. Fontos, hogy a különböző forrásokból megfelelő következtetéseket vonjak le.

- Gondolom, a szenvedélyes gyűjtögetésnek és kutatásnak az új állandó kiállítás a végső célja.
- Nem elsősorban. Fontosabb, hogy keresztmetszetet tudjak mutatni az itt élőknek a helyi közelmúlt bizonyos korszakaiból, hogy lássák, milyen fejlődésen ment keresztül a város. Erre persze az állandó kiállítás remek lehetőség. A legszebb, legjellemzőbb tárgyakat itt láthatja majd együtt a nagyközönség, és megismerkedhet a Szeles gyűjteménnyel is.

- Milyen gyűjtemény ez?
- Szeles János György az 1960-as évektől sokáig az egyetlen fényképész mester volt Százhalombattán. Eredetileg, mint olajmunkás telepedett le, de hamarosan megnyitotta első műtermét a faluban, majd átköltözött az akkor kiépülő Újtelepre, a Vörösmarty és Damjanich út sarkán álló házba. Majd minden battai családi albumban találhatunk általa készített felvételeket, de lelkesen örökítette meg az építkezéseket, a társadalmi eseményeket is.
Amikor 2004-ben meghalt, az örökösök elvitték a számukra értéket és emléket képviselő tárgyakat, de így is jelentős anyagra tehettünk szert pályázati forrásból. 2007-ben hónapokat töltöttem a házban, minden megmaradt tárgyat összeírtam. Döbbenetes érzés volt, mert az érintetlen íróasztalfiókok, félig kész barkácsmunkák, fotók, személyes tárgyak között beleélhettem magam Szeles bácsi személyes és általa a város történelmébe.

- Van még hely az irodájában?
- Alig-alig, de ez a jó. Nemrégen a városi archív filmfelvételek digitalizálását is elkezdtük. Annak idején nagyon sok mindenkinek volt felvevője, és a „hógolyó elv” alapján egyre több film kerül hozzánk. Szeretném, ha a felvételeket be tudnánk mutatni az állandó kiállításon.

- Elkészülhet a kiállítás 2010-re, a várossá nyilvánítás negyvenedik évfordulójára?
- Szerencsés lenne, de nem hiszem, mivel csak pályázati forrásból tudunk haladni vele. Mi mással készülünk, a diákokat szeretnénk mozgósítani. Az lesz a feladatuk, hogy olyan tárgyakat, emlékeket gyűjtsenek, amelyek az 1965 és 1990 közötti diákélethez köthetőek. Azt hiszem, az úttörősíptól a nyolczenés kvarcóráig széles a paletta. Ezekből rendeznénk kiállításokat, amiket a szülők és nagyszülők visszaemlékezései tennének teljessé.

- Miért mindig a gyerekek? Könnyebb őket mozgósítani?
- Nemcsak erről van szó. Fontos, hogy kialakuljon a lokális identitásuk, hogy beszélgessenek a szüleikkel, nagyszüleikkel, tanáraikkal, hogy megismerjenek múltbeli értékeket, amik közül akad menteni való a mának is. Jó, ha elkezdenek más szemmel nézni a múltra, a múlt tárgyaira, mert megtanulják tisztelni azokat. Emellett természetesen a felnőttektől is folyamatosan segítséget várok, mivel sajnos, mindenkihez nem tudok személyesen eljutni.