Talán másnak is feltűnt, hogy a nagy önarcképfestők – Rembrandt, Van Gogh – önarcképei mennyire nem hasonlítanak egymásra. Mégis érezzük, hogy ezek a képek a főművek közé tartoznak, hitelesebbek, mint a megrendelésre készült, kvalitásos, s valószínűleg nagyon hasonlító portrék. Hogy lehet hiteles, ami nem is hasonlít? Egyáltalán, mi is az, hogy hasonlít? Ismerjük azt a jelenséget, hogy valakinek „nincs jó fényképarca”. Akárhogy fényképezzük, az nem ő. Pedig a fényképezőgép aztán nem hazudik, sőt objektív. Csak az ember arca más, több mint az egy pillanatra felvillanó fény-árnyék. S nemcsak arról van szó, hogy vannak annyira elevenen mozgó arcok, hogy lehetetlenség „elkapni” az egyénre jellemző pillanatot, hanem van valami az arcok mögött, az igazi én, amit ha a fényképezőgép nem is, de talán egy igazi festő (egy jó fotós is!) meg tud ragadni. Legalábbis azt, amit egy kívülálló megragadhat. De a saját, igazi énemmel a viszonyom mélyebb és bonyolultabb, még az sem biztos, hogy jobban ismerem magam másoknál, s lehet, nem is akarom „kiadni magam” mindenáron, de biztos, hogy nem csak úgy. Viszont az önarckép szabadsága megengedi, hogy olyanról beszéljek, amiről egy másvalaki arcképe kapcsán nem lehetséges.
Szóval, akkor ezek a képek a galéria falain mind önarcképek? Annyira nem hasonlítanak Regős Ágira, hogy gyanús, hogy valóban azok. Azt tudjuk, hogy nem modell után készültek, de azt látjuk, hogy - mintha - egymásra jobban hasonlítanának. És, hogy mind nő. Hogy amikor talán férfi, akkor is ott van benne a nő. És ki ez a nő? Regős Ági? De hát miért festené meg magát ennyiszer? Akik közelebbről ismerjük, tudjuk is, hogy éppen hogy nem jellemző rá az ilyenfajta önmegmutogatós kitárulkozás.
Valóban a Nőt festi meg, s annyiban önmagát is, amennyiben ő is nő. Megjelenik itt előttünk a társadalomnak kiszolgáltatott és a saját testének kiszolgáltatott nő, de az erős asszony is; látjuk a szenvedő anyát, és - ritkán - a boldog nőt is. Nők gyötörve, nők vigasztalva.
És akkor ebből melyik Regős Ági?
Legyünk őszinték: Regős Ági az a nő, aki fest. Pontosabban, az a művész, aki képeket csinál. Még pontosabban a művész, aki hagyja, hogy a keze alatt ezek a képek megszülessenek. Alkotómódszere régtől az, hogy megteremt valahol, például egy papírlapon egy helyzetet, mondjuk, rajzol indulatból egy arcot - persze egy női arcot -, és ezt aztán újabb, és újabb szituációkba helyezi. Korábban a legkülönbözőbb anyagokkal dolgozta át az eredeti rajzot, újabban (azért már ennek is több éve) a számítógép kénye-kedvének is kiteszi ezt a kalandokba bocsátott nőt. Kíváncsian lesi, hogy szegény, miként viseli az újabb, és újabb megpróbáltatásokat. Regős Ágira jellemző a sorozatban gondolkodás: nála, ha „modellről” beszélnénk, életmodellekről, mintákról szólnánk. Persze, félreértés ne essék, nem feminista szociológus, képzőművész. A szituációk képzőművészeti szituációk: rajz, digitális kép, print, átfestés, színek, formák, vonalak. Kísérletező művész: emberekkel és eszközökkel. (Ezért jó pedagógus is!)
Velünk is kísérletezik. Ha néha címet ad, csak azért teszi, hogy vitatkozzunk, hogy mi is keressünk egy nekünk megfelelőbb címet. Mert mire elénk érkezik ez a kalandoknak kitett arc, már annyira magán viseli a saját sorsát – amibe persze Ági vetette valamikor -, hogy a kiállítás falán már önálló életre kel, s hív minket, hogy éljünk vele, segítsünk, azonosuljunk. Hát persze, mind ismerjük őket, sőt…
Te jó Isten! Regős Ági a mi Önarcképünket festette meg helyettünk?
László Bandy
(A szöveg Regős Ágnes jubileumi kiállításának megnyitóján hangzott el a BMK Benta Art Galériájában. A tárlat december 28-ig látható.)
