Szívesen emlékezik a nagyenyedi tanítóképzőre, annak ellenére, hogy az intézmény leginkább a katonasághoz hasonlított. Reggeltől délután ötig tartottak az órák, délelőtt tanulták a gimnáziumi anyagot, délután pedig pedagógiát, pszichológiát, módszertant. Hetente egy napot a gyakorlóiskolában töltöttek.

- Eleinte nagyon nehéz volt – meséli. – Hiányzott a család, az otthon melege, főleg azért, mert nálunk otthon nagy volt az összhang. Megfordult a fejemben, hogy otthagyom az iskolát, de édesanyám lebeszélt erről. Ő nem tanulhatott, ezért is tartotta nagyon fontosnak, hogy a bátyámat és engem iskoláztassanak. Nem emlékszem, volt-e más álmom, de tizenöt évesen, amikor már „kicsi tanító néni” lettem, úgy éreztem, mindig is erre vágytam.

- Hol dolgozott a végzés után?
- Ötvösre helyeztek, egy két tanerős iskolába. Ez egy háromszáz lelkes, színmagyar kis falu, a kolleganőm volt az igazgató, én a tanító. Nagyon szerettem ott dolgozni, elvárták, hogy közösségi szerepet is vállaljunk, és mi szívesen tettük. Színdarabokat tanítottunk, bálokat szerveztünk, nagy tekintélyünk volt a faluban. Egy év után áthelyeztek Bodófalvára. Erről úgy szereztem tudomást, hogy megérkezett az utódom, tőle értesültem, hogy a következő évben ő lesz a tanító. Bodófalván nem éreztem annyira jól magam, más volt a hangulata, mások voltak az emberek, kevésbé befogadók, mint Ötvösön.

- Nehéz volt új életet kezdeni?
- Akkor nem éreztem nehéznek. 1964-ben jártam először Magyarországon rokonlátogatáson, és nagyon tetszett, már akkor úgy éreztem, hogy szeretnék itt élni. Érdekes, hogy a férjem ősei is Hadikfalváról származnak, ők Budapestre kerültek, és egyszer az édesanyja elhozta őket Igazfalvára, hogy bemutatkozzanak a rokonságnak. Akkor ismerkedtünk meg, ötévi levelezés után házasság lett a vége. Amikor átkerültem, szerettem volna azonnal munkába állni, de úgy tűnt, nem sikerül, hiszen akkor vártam a fiamat. Néhány sikertelen próbálkozás után gondoltam egyet és bementem egyenesen a Munkaügyi Minisztériumba. Térképen néztem meg, hogy merre van. Segítettek, telefonáltak a kispesti kerületi tanácshoz, és mégiscsak kaptam állást. Öt évet töltöttem ott, jól éreztem magam, és amikor a férjem Százhalombattára jött dolgozni, úgy gondoltuk, a legokosabb, ha ideköltözünk. Először albérletben laktunk, utána szállón, majd lakást kaptunk. Az akkor Ságvári Endre iskolában helyezkedtem el, csodálatosan éreztem magam. Huszonnyolc éve dolgozom ebben az iskolában, és több mint húsz éve vezetem az alsós szakmai munkaközösséget. Azóta is úgy látom, itt kezdődött el az igazi életem, ez az igazi otthonom.

- Sokat változtak a gyerekek ez alatt a majdnem harminc év alatt?
- Nagyon sokan mondják, hogy a mai gyerekek sokkal rosszabbak, mint a régiek, de én ezzel nem értek egyet. Bizonyos területeken tájékozottabbak, mint a felnőttek. Előfordul, hogy valamit a gyerek jobban tud, mint én. Olyankor megkérem, hogy mondja el, mutassa meg. Nem szabad elvenni tőlük a lehetőséget, partnernek kell tekinteni őket. Ma a pedagógusnak nem ugyanaz a szerepe, mint száz évvel ezelőtt volt. Rengeteg az információ, nekünk az a dolgunk, hogy megmutassuk az utat az ismeretek felé. A legfontosabb, hogy a lelkükkel törődjünk, ott legyünk, amikor problémájuk van és segítségre szorulnak. Sajnos, az oktatásügy nem ebbe az irányba megy, csökkentették az osztályfőnöki órák számát, egyre kevesebb idő jut a nevelésre, miközben arra lenne a legnagyobb szükség. Szokásom, hogy minden reggel hét órakor már bent vagyok az iskolában, hogy a korán érkező tanítványaim ne az aulában ücsörögjenek. Bejöhetnek az osztályterembe és beszélgetünk. A szülőkkel is jó a kapcsolatunk. Nem ragaszkodom a fogadóórákhoz, annak örülök, ha a szülő akkor keres meg, amikor probléma van, mert minél előbb megbeszéljük, annál könnyebb segíteni rajta. A fogadóóráimon éppen emiatt kevesen szoktak lenni, a szülői értekezleteken viszont nagy a létszám, és ennek azért örülök, mert olyankor a gyerekek életkori sajátosságairól is beszélünk. A kirándulásokra mindig elkísér bennünket nyolc-tíz szülő. Nagy gondot vesznek le így a vállamról, mert minél idősebb vagyok, annál inkább rettegek attól, hogy baj éri valamelyik gyereket.

- Azzal ajánlotta önt Páhokiné Arany Piroska, hogy a keze alól igazi közösségek kerülnek ki. Mi a közösségépítés titka?
- Minden osztály egy nagy család, hiszen ha utánaszámolunk, kiderül, hogy több időt töltünk együtt, mint a családunkkal. Éppen ezért nagyon fontos, hogy úgy viselkedjünk, ahogyan egy családban szokás. Megbeszélünk minden problémát, rámutatunk a hibákra, de azt is elmondjuk, hogyan lehetne azokat kijavítani. Minden közösségben előfordul, hogy megpróbálnak kiközösíteni egy-egy gyereket, de ezt sikerül időben megállítani. Nem vagyok híve a buktatásnak. Vannak gyengébb gyerekek, de fel lehet őket zárkóztatni. Ha jó az osztályközösség, megértik és elfogadják, hogy nem vagyunk egyformák, és aki azért gyengébb, mert a képességei nem teszik lehetővé, hogy jobb eredményeket érjen el, azt nem kiközösíteni, hanem segíteni kell.

- Sikerül összeegyeztetnie az iskolát és a családot?
- Szerencsés vagyok, mert a férjem mindenben támogat, soha nem tett megjegyzést arra, ha például este dolgozatot javítottam. A fiam már felnőtt, Budapesten él a családjával, van egy két és fél éves kislány unokám. Imádom a nagymama szerepet is. Nagyon boldog embernek tartom magam. Úgy érzem, sikeres vagyok a pályámon, minden rendben van a családomban. Ennek köszönhető a belső harmóniát, ami a gyerekekre is kisugárzik.

- Tovább kell adnia a stafétabotot. Ki legyen a következő riportalanyunk?
- Egyik volt tanítványomat, Zsille Dórát szeretném ajánlani. Finom lelkű, bájos, a hűség mintaképe, hiszen kisgyermekkorától a Forrás Néptáncegyütteshez kötődik. Most már tanít is, a gyerekek nagyon szeretik. Örülnék, ha őt mutatná be közelebbről a Hírtükör.