Annak ellenére, hogy kitűnő rendű volt, nem vették fel gimnáziumba.
- Akkoriban a lakóhely szerint illetékes iskolától kértek ajánlást – mondja –, de az ottani igazgató, aki édesapám haragosa volt, nem javasolt engem továbbtanulásra. Emiatt egy évet veszítettem, de az idő nem telt haszontalanul. Volt osztályfőnököm felajánlotta, hogy heti egy alkalommal foglalkozik velem, és ennek köszönhetően egy év alatt a középiskolai matematika teljes, négy éves anyagát megtanultam. Soha nem tudtam neki meghálálni. A következő évben felvettek a József Attila Gimnáziumba, amely akkor fővárosi viszonylatban az elsők közé számított. Jó osztályközösségbe kerültem, mindvégig kitűnő rendű voltam, az érettségit is beleértve.

- Milyen pályára készült?
- Orvos szerettem volna lenni, mégsem az lettem. Akkoriban három szakot kellett a jelentkezési lapon megjelölni, de én úgy véltem, ha az orvosi mellett egy mérnöki szakot is megjelölök, esetleg ebből arra következtetnek, hogy nincs kialakult elképzelésem, és emiatt nem vesznek fel sehova. Ezért három mérnök szakot jelöltem meg, így kerültem a BME villamosmérnöki karára. Harmadéves voltam 1956-ban, október 23-án éppen rajz beadásra igyekeztem, és meglepetten láttam a hatalmas tömeget az egyetem udvarán és végig a Budafoki úton. Ott ragadtam én is, és később velük együtt vonultunk a Parlament elé. Felejthetetlen élmény volt, aznap este az utolsó vonattal utaztam haza, a szüleimhez. November 4-e után siralmas látvány fogadott. A budapesti Nagykörút olyan állapotban volt, mint 1945-ben. Romok, kilőtt tankok, bennük elszenesedett holttestek. Az egyetemen februárban újra indult az élet. Közel háromszáz évfolyamtársam közül néhányan elhagyták az országot, volt, aki visszajött, tudomásom szerint fegyveres harcban nem vett részt közülünk senki.

- Mikor végezte el az egyetemet?
- 1959-ben abszolváltam, és azonnal állásba mentem a Budapesti Elektromos Művek kábelosztályára. Ezután nehéz idők következtek. Édesapám egyre betegebb lett, és 1960-ban, 57 évesen meghalt, ami lelkileg nagyon megviselt. Emiatt diplomámat csak 1961 januárjában védtem meg. Közben munkahelyemen önálló hálózati tiszt lettem, ezen belül a 10 és 30 ezer voltos kábelhálózat üzemzavar-elhárításával foglalkoztam. Felelősségteljes munka volt és nem veszélytelen, rendkívül hasznos volt a nagyfeszültség közelében való biztonságos munkavégzés elsajátításában. 1962-ben megnősültem, feleségem pedagógus, ma már aranydiplomás, ősei százötven évre visszamenően pedagógusok, iskolamesterek voltak. Házasságkötésünk után egy évre megszületett nagy örömünkre Mónika lányunk, körülményeink alapvetően megváltoztak, emiatt lépnem kellett. Olyan munkahelyet kellett keresnem, amely szakmai szempontból igényesebb, lehetőleg közel van Érdhez, ahol idős szeretteink éltek, emellett lakást is biztosít számunkra. Így kerültünk Százhalombattára, én az erőműbe, feleségem pedig az óvárosi iskolába. Az erőmű villamos osztályán üzemmérnöki beosztást kaptam. Az akkori igazgató Csenterics Sándor volt, született vezetői képességekkel megáldva. Lehet, hogy a mai követelmények mellett nem lenne sikeres, de az akkori körülmények között igen. Segítőkész, jóindulatú, korrekt ember volt, ígéreteit maradéktalanul betartotta, az emberek nagyra becsülték. Az ő érdeme volt, hogy az iparág szakmai kiválóságait gyűjtötte vezérkarába, és nekem sikerült ezek közelébe kerülnöm.

- Ez azt jelenti, hogy ettől kezdve minden jól alakult?
- Nem egészen. Miután 1966-ban megszületett második gyermekünk, fél évvel később behívtak katonának. Feleségem két kicsivel magára maradt. Senkinek nem kívánom azt az állapotot. Szerencsére méltányossági alapon négy hónap múlva leszereltek. 1970-től megkezdődött az erőmű bővítése újabb hat blokkal, a munka rekordidő alatt befejeződött, az építkezés hat éve alatt szó szerint éjt nappallá téve dolgoztunk. Közben osztály- majd főosztályvezetővé neveztek ki. Az ország legnagyobb erőműve lettünk, felemelő érzés volt. Sikeres előmenetelemet egyértelműen feleségemnek köszönhetem, aki ennek érdekében lemondott továbbtanulási szándékáról és minden energiáját munkájára, családjára, gyermekeink nevelésére fordította, levéve a vállamról ennek minden terhét. A gyerekek az általános iskola elvégzése után az érdi Vörösmarty Gimnáziumban tanultak tovább. Az érettségi után lányunk sikeresen felvételizett a Budapesti Orvostudományi Egyetemre, fiunk pedig az Állatorvosi Egyetemre. Nagyon boldogok voltunk. Mint mondják, a pénz nem boldogít, de ha nincs, akkor baj van. Kettőnk fizetése kevésnek bizonyult családunk fenntartásához. Gmk-t szerettem volna alapítani olyan labormunkákra, amelyeket kapacitás híján külső cégekkel kellett végeztetnünk. Sajnos, az akkori igazgató „összeférhetetlenség” ürügyén nem engedélyezte. Kénytelen voltam közel ötven évesen megtanulni kaszálni, miután beléptem egy olyan gmk-ba, amely erre szakosodott és az erőmű füves területeit tartotta karban. Hétfőtől péntekig minden nap munka után, délután négytől este nyolcig kaszáltunk, szombaton és vasárnap pihentünk. Szerencsére itt nem volt összeférhetetlenség, de azért a „pálya széléről” bekiabáltak, hogy nem szégyellem-e ezt csinálni. Többet kerestem ott, mint az erőműves fizetésem. Egyébként soha nem voltam szégyenlős, ha dolgozni kellett. Sajnos, 1986 szeptemberében munkába menet elütött egy autó, hét hónap betegállomány következett, felépülésem után a nyugdíjazásomig egy másik gmk-ba kényszerültem, ahol tűzoltókészülékek szervizelését és hitelesítését végeztük.

- Ön is az önkéntes távozási programban hagyta el az erőművet?
- Nem, még előtte. Nekem idegen volt a privatizáció, jól ismertem az üzemet, magam is részt vettem a leltározásában, tudtam mindennek az értékét. Megdöbbentett, hogy kevesebb, mint tizedáron adták el a 14 blokkból álló objektumot, annyi pénzért mindössze, amennyiből egyetlen blokkot sem lehetett volna felépíteni akkor. Az sem tetszett, hogy az új tulajdonosok első alkalommal azzal köszöntötték az erőmű vezetését: „Üdvözöljük önöket Európában!” Magyarország ezer éve Európa része, lehet, hogy ők ezt nem tudják? Azzal is tisztában voltam, hogy nagy leépítések következnek, és ebben a hóhérmunkában nem kívántam részt venni. Inkább felálltam. Egyébként is 62 éves voltam, amiből 32 évet becsülettel ledolgoztam az erőműben, elég volt.

- Van még kapcsolata az erőművel?
- Amióta eljöttem, egyszer jártam ott. A portán egy fiatalembert rendeltek mellém, lehetett vagy húsz éves. Én már öreg erőműves voltam akkor, amikor ő születhetett. Úgy kísért, mint egy bűnözőt (nem ő tehetett róla). Inkább nem mentem soha többé. Meglehetősen zárkózott életet élünk. Gyermekeink révbe jutottak, lányunk családorvos Budafokon, a közelmúltban kínai akupunktúrából is képesítést szerzett. Fiunk állatorvosi diplomával saját rendelőt nyitott Érden. Mindkét gyermekünk két-két unokával örvendeztetett meg bennünket, akik tanítás után mindennapi vendégeink. Szabadidőnkben kertészkedünk, feleségem virágokkal foglalkozik nagy hozzáértéssel, én pedig gyümölcsöt termesztek. Még szeretnénk élni egy kicsit, talán megadatik.

- Tovább kell adnia a stafétabotot. Kiről Írjon a Hírtükör következő száma?
- Sebestyén Mihályné óvónőt javaslom. Három unokám járt hozzá óvodába, kedves, lelkiismeretes, igazi gyermekszerető pedagógus, és ami még fontosabb, hogy a gyerekek rajongtak érte. Szeretném, ha őt mutatná be az újság.