- Seira még itt tartózkodása idején felajánlotta, mi lenne, ha majd náluk laknék, ha jövök. Eleinte viccnek tekintettem, de miután közölte, hogy a szülei is beleegyeztek, kicsit meglepődtem. Pár levél után már nem rajtunk múlt a dolog, hanem, hogy az AFS beleegyezik-e. Hát, most itt ülök a nappalijukban… - írta megkeresésemre Zsófi. Az AFS (American Field Service) önkéntes mentőalakulatként kezdte működését az első világháború idején. Mára a világ egyik legtapasztaltabb nemzetközi diákcsere-szervezete, amely több mint 50 országban működik. Céljaikról így írnak: elsajátítani „azt a tudást, képességet és megértést, mely egy igazságosabb és békésebb világ megteremtéséhez szükséges.”

Első kérdésem természetesen az volt, hogy miért éppen Japán.
- Akit Japán megragad, azt nem ereszti el soha. Ahogy egyre többet láttam, olvastam Japánról, egyre inkább tudtam, hogy bármi áron is, de ide kell jönnöm, bele kell ásnom magam, át kell élnem azt, ami itt történik. Kimondhatatlanul hálás vagyok - legfőképp és mindenekelőtt a szüleimnek és a családomnak - ezért a tízhónapnyi álomért.

- Milyenek a japánok?
- Mint a bambusz: meghajlanak mind napsütés, mind eső alatt, de viharban sem törnek meg.

- Milyen a nyelv, az írás és az olvasás?
- Végtelen és reménytelen. Ahogy egyre többet tudok, egyre kevesebbet is. És pont ezt imádom benne: végeláthatatlan, mégis valami hajt előre, és motyogja a fülembe, hogy „most nem teheted le a könyvet!”. Soha semmiben nem voltam még ennyire motivált.
Zsófival a nyári szünet utolsó napjaiban váltottam levelet. Japánban is szeptember 1-jén kezdődik a tanév, és a kint tartózkodó két battai diáklány (a másikuk Hajzer Sára, akivel sajnos nem sikerül lapzártáig lebonyolítani a levélváltást) ekkor kezdi második kint töltött félévét.
A hétköznapok ugyanúgy telnek, mint otthon – írja Zsófi. – Tanulással, pihenéssel, gondolkodással, izgalommal, beszélgetéssel, zenehallgatással, utazgatással... A tanítási napok már kicsit különböznek:

- Az iskola félkilenc körül kezdődik egy rövid osztályfőnöki órával. Utána jön négy tanítási óra, majd 40 perc ebédszünet, és újabb három óra. A tanítás befejeztével a diáksereg kitakarítja az iskolát, majd mindenki megy a saját klubjába, ami akár este 7-8-ig is eltarthat. A tanár-diák viszony jóval távolságtartóbb, de a tanárok nagyon barátságosak és segítőkészek, nemcsak velem, hanem mindenkivel. Ha kell, estig is bent maradnak korrepetálni. Nem véletlenül az egyik legmegfizetettebb állás itt Japánban. A diáktársak tisztelik egymást, nem nagyon utálkoznak. Az alsóbb évfolyamosok külön megszólítással illetik a fölöttük járókat, formális nyelvet beszélnek velük. Fiú lánnyal… hát igen, ez kissé bonyolult. Van egy barátnőm, aki 8-9 éve volt cserediák itt. Tőle tudom, hogy bár az akkorihoz képest kissé fellazult a viszony, még mindig érezhető a távolságtartás. Bár ez főképp az iskolai szabályoknak köszönhető. Egyébkent az utcán sem nagyon jellemző, hogy egy szerelmespár csókolózna, vagy ölelgetné egymást.

- Mit fogsz kezdeni a nyelv- és egyéb tudással, amikor hazajössz?
- Természetesen kamatoztatni szeretném. Saját és mások előnyére fordítani. Már az első itt töltött hónap után rengeteg tervem volt, amik mostanra kezdenek konkretizálódni. Persze, sokat kell még tanulnom otthon is. Egy évet nem elég itt eltölteni ahhoz, hogy mindent megismerjen az ember, és a nyelvtudáshoz sem.

A program folytatódik. Városunkból jelenleg is sokan gyűjtik az élményeket a világ különböző országaiban, ugyanakkor a battai iskolákban is lesznek az idén is cserediákok. Gergely Zsófia felajánlotta, hogy ha valakinek további kérdései vannak akár Japánnal, akár a cserediáksággal kapcsolatban, az nyugodtan írjon neki, az iwiw-en megtalálják. Ezt tettem én is, hogy ne kelljen jövő februárig várni. Akkor térnek haza cserediákjaink, vélhetően új élményekkel, új lendülettel, amelyekkel talán újabb és újabb diákokat indítanak el, hogy átlépve az ország (és talán saját) határaikat, kivételes tapasztalatokra tegyenek szert egy békésebb világ érdekében.