Békés megyében, Bucsán élt tizenegy éves koráig, akkor költöztek Százhalombattára.
- Édesapám az építőiparban dolgozott, mindig máshol, nagyon kevés időt töltött velünk - meséli. - Édesanyámnak a háziipar adott munkát, kosarat font, szőnyeget szőtt. A szüleim vettek egy kis házat az Óváros szélső utcájában, de hamarosan építkezni kezdtünk fönt, a hegyen. Mi is sokat segítettünk a három évvel fiatalabb húgommal, szigorúan fogtak bennünket, a kötelességeinket nem mulaszthattuk el, csak akkor mehettünk el játszani vagy edzésre, ha elvégeztük a ránk bízott munkát.

- Gyerekként hogyan érezte magát Százhalombattán?
- Nagyon szerettem itt lakni. Imádtam a sportot és itt rengeteg lehetőség volt. Kipróbáltam, amit csak lehetett, de végül döntenem kellett, és a kézilabdát választottam. Nagyon jól ment a játék, tizenöt éves koromban az edző már bevett a felnőtt csapatba. Minden nap edzésre jártunk, a mérkőzéseket hét végén tartottuk, emellett bekerültem a Pest megyei ifi válogatottba, és oda is kellett járnom edzésre. A nyolcadik osztály elvégzése után Érdre mentem tanulni a 220-as számú szakmunkásképzőbe, kőműves szakmára. Természetes volt, hogy ezt választom, mert az édesapám is az építőiparban dolgozott. Az Érdi Építőipari KTSZ-hez kerültem gyakorlatra, jó hely volt, az utolsó fél évben már a brigádokhoz tették a tanulókat, teljesítményben dolgoztunk, aránylag jól is kerestünk, emellett a szakmában is komoly gyakorlatot szereztünk. Nagyon elfoglalt voltam azokban az években, iskola után egyből edzésre siettem, csak este értem haza, de nem volt fárasztó. A végzés után a DKV-ban kaptam munkát, úgynevezett sportállásba kerültem, ami annyit jelentett, hogy nem okozott gondot, ha délben már elmentünk edzésre. Jó csapat volt, az NB I/B-ben játszottunk. Aztán elvittek katonának…

- Abban az időben sok ember pályafutását törte derékba a katonaság. Önt hogyan érintette?
- Tatára kerültem, az ottani csapat akkor a megyei bajnokságban játszott, a mi időnkben került fel az NB II-be. Nemcsak játékos, hanem edző is voltam, keményen meg kellett dolgoznunk azért a feljutásért.

- Leszerelés után ott folytatta, ahol abbahagyta?
- Nem egészen. Nem mentem vissza a DKV-hoz, mert kényelmes volt ugyan a sportállás, de a fizetésből nem lehetett megélni. Alakítottunk egy építőipari gmk-t, nagyon sokat dolgoztunk, még külföldre is kijutottunk, fél évig Ausztriában volt munkánk. Szükség volt a pénzre, építkeztem, a családot is el kellett tartani, a sportra már csak annyi időm maradt, hogy Ercsiben játszottam levezetésként, azaz annak érdekében, hogy ne hirtelen hagyjam abba a sportot. Sajnos, abbahagytam, de most már szeretnék újra sportolni.

- Nagyon szép helyre építette a házát, a telek a Duna partjáig tart. Régen kinézte magának?
- Amikor megnyitották a Kárász utcát, négy családi házat építettem itt, és nagyon megtetszett a környék, különösen a part felőli oldal. Ez a telek akkor még nem volt eladó, de tárgyaltam a tulajdonossal, és mondtam neki, hogy ha egyszer mégis el akarná adni, szóljon. Nyolc-tíz évvel később valóban szólt, megvettem a telket, a házat addigra már megálmodtam, az elképzelésem alapján készítették el a terveket.

- Milyennek látja a várost az építési vállalkozó szemszögéből?
- Batta egyedülálló város, mert itt minden olyan dologra költ az önkormányzat, ami szebbé teszi a környezetet. Ez nemcsak pénz kérdése, hanem hozzáállásé is. Vállalkozóként volt már itteni munkám, igaz, csak alvállalkozóként, de dolgoztunk az egészségügyi központ felújításán, részt vettünk a 112 bérlakás építésében, a Dunamenti Erőműben is két évig volt bontási, építési, felújítási munkánk. A kisvállalkozások iránt valamiért nincs nagy bizalom, pedig nem kellene bennünket alábecsülni, mert az én cégem például épített már egy egész nagyüzemet öt hónap alatt, és akárhol dolgoztunk, garanciális problémáink nem voltak. A fővállalkozók általában helyi vállalkozásokkal végeztetik el a munkákat, akik így az árnak csak töredékét kapják meg.

- Vállalkozóként mik a tervei?
- Az utóbbi időben több, boltozatos borászati pincére kaptam megbízást. Ezek nagyméretű bontott téglából épülnek, abban a stílusban, mint a hajdani pincék, de tágasabbak. Van, ahol akkora a hely, hogy konferenciát is lehet rendezni. Maga az építés is kihívás, egyik helyen elhordtuk a hegyoldalt, megépítettük a pincét, utána pedig visszaraktuk a hegyet. Nagyon megszerettem ezt a munkát, szinte a szerelmemmé vált. Szeretném, ha még sok pincét építhetnék, egyre tökéletesebbeket. Emellett nagy családot szeretnék. Van már két gyermekem, most várjuk a harmadikat, és bízom benne, hogy lesz még folytatás, mert a gyerekekben van a jövő.

- Kit javasol, kiről írjon legközelebb a Hírtükör?
- Páll Istvánt javaslom. Nagyszerű embernek tartom, és örülnék, ha az újságon keresztül többen megismernék a városban.