Az erdélyi Selymesilosván született, a Szilágyságban. Ahogyan mondani szokás, nem kergették az asztal körül, hogy legyen festő, a családban ugyanis senki sem foglalkozott művészettel. Apja autószerelőként, anyja varrónőként, a nagyanyja bábaként dolgozott, a távolabbi felmenők pedig mind gazdálkodó emberek voltak. Másfél éves korában csúnyán leforrázta magát, hosszú időt töltött ezt követően kórházban, annyira súlyos volt a sérülése, hogy már-már lemondtak róla az orvosok, aztán találtak valamilyen kenőcsöt, aminek köszönhetően mégiscsak megkezdődött a gyógyulás.

- A kórházban az édesanyám azzal szórakoztatott, hogy rajzolt nekem – meséli. – Én is kedvet kaptam a rajzoláshoz, és lassan a szenvedélyemmé vált. Már az óvodában észrevették, hogy nagyon jól rajzolok, később, az iskolában pedig minden szabad papírfelületre rajzoltam valamit. Akkoriban az olvasmányaimból merítettem a témákat: Jack Londont, Karl May-t, Coopert olvastam.

- A család hogyan viszonyult ehhez a tehetséghez?
- Nem tartották tehetségnek. Elismerték, hogy ügyes kezű vagyok, de különösebb jelentőséget nem tulajdonítottak ennek. Ebben persze az is szerepet játszik, hogy arrafelé nem éltek művészek, tíz éves koromig nem is láttam eleven festőt. Tíz éves koromban a szüleimmel Zilahra költöztünk. Tizenegy éves voltam, amikor édesanyámat rábeszélték azok, akik nála varrattak ruhákat, hogy keressen nekem valakit, aki rajzolni tanít. El is vitt egy festőművészhez, de nem sokáig jártam hozzá. Mogorva ember volt, állandóan kockákat és kúpokat akart velem rajzoltatni, nem tetszett, egy idő után nem is jártam hozzá többet. Később rájöttem, mennyire igaza volt. Továbbra is inkább magamnak rajzoltam, szabad időmben pedig sokat voltam együtt a barátaimmal.

- Mivel töltötték a barátokkal az időt?
- Fociztunk, jártunk judozni, zenéltünk, később pedig elkezdtünk túrázni. Mindezt csak iskolaidő alatt, mert a nyári szüneteket a nagyszüleimnél, Selymesilosván töltöttem, kemény munkával. Nagyapám nagyon erős, szorgalmas ember volt, szerettem együtt dolgozni vele. Annak idején egyébként falun ez volt a szokás, és ha egy tizennégy-tizenöt éves fiú nem csinált semmit, megszólták.

- Milyen pályára készült?
- Érettségi után biológia-kémia szakra jelentkeztem, de nem vettek fel az egyetemre. Nemsokára elvittek katonának, Brailában töltöttem másfél évet, ott is mindig rajzoltam. A leszerelésem után egy évig jártam művészeti iskolába, szép időszak volt, engedték, hogy olajjal dolgozzak, ugyanis az akvarellt soha nem szerettem. Ismét sokat jártunk a hegyekbe kirándulni a barátaimmal, élveztük a szabadságot, amit ez adott, ugyanakkor azt is tudtuk, hogy nem akarunk beleolvadni az ottani szürkeségbe. Akkor kezdődött a szökési hullám, a barátokkal elterveztük, hogy mi is megkockáztatjuk a szökést, Magyarországra, a zöld határon át.

- Valaki segített ebben?
- Nem, teljesen önállóan keltünk útra. A barátaim indultak el először, ők korábban vágtak bele, kettőt közülük el is fogtak a román határőrök, én úgy gondoltam, megvárom a kora tavaszt, amikor gyakran esik az eső és köd van, aztán 1989 március 11-én három nővel és egy kisgyerekkel indultam el, így együtt, éjszaka, át a zöldhatáron, helyenként derékig a hideg vízben. Nem volt veszélytelen, ha elfognak bennünket, súlyos büntetésre számíthattunk volna. Sokszor visszatér álmaimban az az éjszaka. Szerencsére sikerült, így kerültünk Magyarországra. A barátaimmal még találkoztam Budapesten, aztán közül sokan továbbmentek nyugatabbra, engem is rá akartak beszélni hogy menjek velük tovább. Akkor még állt a vasfüggöny az osztrák határszakaszon, az is eléggé kockázatos volt, nekem pedig már nem volt kedvem egy újabb szökéshez. Budapesten élt egy ügyvéd rokonom, befogadott, segített. Egy alkalommal balesetet szenvedett az autójával, és a kocsit egy százhalombattai szerelőhöz szállították. Én is elmentem vele, megismerkedtünk néhány emberrel, beszélgettünk, és mondták, hogy a finomítóban van munka. Néhány nappal később felültem egy buszra és elhelyezkedtem a Dunai Finomítóban.

- Milyen volt az új környezet?
- Maga az olajfinomító kezdetben félelmetes volt számomra, de idővel megszoktam. Először senkit sem ismertem, munkásszállón laktam, de rövid idő alatt sikerült beilleszkednem, jó kollegáim voltak, segítettek. Egyik jó barátom elvitt László Bandyhoz, így bekapcsolódhattam a helyi művészeti életbe. Akkor már gondolhattam az otthonteremtésre is, megnősültem, a feleségem zilahi, megszületett a gyerek, dolgoztam a finomítóban, festettem, közben sokat utaztam, felkerestem a leghíresebb európai képtárakat. Eljutottam Jeruzsálembe is, hátizsákkal jártam be a szentföldet. 2000-ben úgy éreztem, ismét eljött az ideje, hogy váltsak, és a festést választottam, otthagytam a munkahelyemet. Utána még dolgoztam: a Nemzeti Múzeum és az Uránia Mozi belső restaurálásán, a nagy kupolában, felkérésre faliképeket is festettem. 2004-ben váratlanul agytörzsi infarktust kaptam, tíz napig feküdtem élet és halál között, lebénult a jobb oldalam. Abban az évben sötét nyaram volt, szobafogságra voltam ítélve, és nagyon sok erőfeszítésembe került, hogy újra megtanuljak járni, fogni, rajzolni.

- Mi változott a betegség után?
- Korábban a halál vízióit, a lélek mélységeit próbáltam megfesteni, a betegségem után megváltozott a stílusom. Visszatértem a gyökerekhez. Gyakrabban járok haza, a szülőfalumba, mivel a szüleim visszaköltöztek Zilahról Selymesilosvára, ott keresek témákat: érdekes, egyszerű embereket, lepusztult falvakat, elhagyott portákat, az öregséget, az enyészetet. Olyan ez, mint egy kimeríthetetlen kút, mindig találok újat, amit meg kell festeni.

- Sokfelé járt, sok tapasztalatot gyűjtött. Melyik volt a legnagyobb élménye?
- Szeretem a képtárakat, órákat el tudok tölteni egy-egy kép előtt. Három hónapig dolgoztam Cipruson egy kolostorban, nagyon jól éreztem magam a szerzetes festők között, sokat beszélgettünk filozófiáról, teológiáról. A legnagyobb élményem mégis az volt, amikor fél évvel a betegségem után a barátaimmal elmentem téli túrára Erdélybe, a Gyalui havasokba. Igaz, még nagyon gyenge voltam de azért megmásztam a torockói Székelykövet. Óriási boldogság volt, hogy meg tudtam csinálni.

- Kit javasol, kiről szóljon a következő Premier plán?
- Sárosi Gáborra gondoltam. Nagyszerű, tiszta lelkű ember, igazi lelkész. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.