- Tíz éves koromtól élek Százhalombattán. Beloianniszból költöztünk ide, anyai nagyszüleim a hatvanas évek elején kerültek a faluba. Nagyapám bolgár származású. Rendkívüli ember volt, nagyon sokat köszönhetek neki. Harmonikázott, festett, zsonglőrködött, szerette a verseket, a dalokat, rengeteget mesélt nekünk. Százhalombattán végeztem el az általános iskolát, utána pedig Érden, a Vörösmarty Mihály Gimnáziumban tanultam tovább. Az ott töltött négy év volt életem legmeghatározóbb időszaka, mély barátságokat kötöttem, tagja voltam az irodalmi színpadnak, nyári színházat szerveztünk, jártuk az országot, színjátszó találkozókon léptünk fel. Igazán szép, felhőtlen éveket töltöttem a VMG-ben.

- Az egy évi színházi munka után óvodába került. Nem állt túl messze egymástól a két pálya?
- Gyermekszínházban stúdióztam, tehát sokat találkoztam gyerekekkel. Hogy miért éppen az óvodát választottam? A nővérem akkor már óvónőként dolgozott, láttam, mennyire szereti a munkáját, és úgy gondoltam, én is kipróbálom. A Kipp-Kopp Óvodába kerültem, ott is maradtam, huszonegy évet töltöttem az intézményben, nagyon szerettem, hisz játszhattam, mesélhettem egész nap. A hivatástudat fokozatosan alakult ki bennem, de már az első pillanattól tudtam: jó helyen vagyok a gyerekek között.

- Huszonegy év után ismét váltott, nővérével magánóvodát indítottak. Miért?
- Hivatalosan ez nem magánóvoda, hanem családi napközi. A lényege, hogy a csoport legfeljebb hét gyerekből áll, így valóban úgy tudunk együtt lenni, mint egy nagycsalád. Az óvodában folyamatos lelkiismeret furdalást okozott, hogy a huszonöt fős csoportban nem jutott annyi idő a gyerekekre külön-külön, mint szerettem volna. Minden kisgyerek arra vágyik, hogy ő legyen a világ közepe, hogy csak rá figyeljenek, hogy őt ringassa ölben az óvó néni, de ez egy nagy létszámú közösségben lehetetlen.

- Az óvodás gyerekeket fel kell készíteni az iskolára. Ez is megoldható a családi napköziben?
- A kisgyermeknek azt kell megkapnia, amire az adott életkorban szüksége van. Ha eleget játszik, sok mesét hall, énekel, táncol, mondókázik, ha lehetősége van minden érzékszervével felfedezni a világot úgy, ahogyan ő szeretné, azzal megérik az iskolára. A szorongó gyerekeknek a legnehezebb, őket fokozatosan kell nyitogatni, kibogozni, és erre az óvodáskor a legalkalmasabb időszak. Egy kis létszámú csoportban ez megoldható, de nagy létszám mellett nem jut rá idő. Szeptember óta működik a Naposholdas Meseház, nagyon sok időt töltünk a szabadban, hogy minél közelebb kerüljenek a gyerekek a természethez. Találkoznak állatokkal, nemcsak kutyával, macskával, hanem nyúllal és lóval is. Arról ábrándozunk, hogy egyszer létrehozunk egy olyan helyet, ahol sokat lehetnek együtt a gyerekek és az állatok.

- Az első tanév hamarosan véget ér. Jövőre folytatják? Van érdeklődés a kezdeményezés iránt?
- Nagyon jók a tapasztalataink, a gyerekek és a szülők is elégedettek, olyannyira, hogy szeptembertől még egy csoportot indíthatunk.

- Egy magánóvoda nagyobb költségeket ró a családra. Ez azt jelenti, hogy csak a tehetősebb szülők járathatják ide a gyerekeiket?
- Egyelőre se állami, se önkormányzati támogatást nem kapunk, úgyhogy a térítési díj mindenképpen nagy teher a családoknak. Létrehoztunk egy alapítványt, az működteti a Naposholdas Meseházat, ez a legkedvezőbb finanszírozási forma. Igyekszünk igazodni az igényekhez, ezért nemcsak állandó ovisaink vannak, hanem időszakos, tíz alkalomra szóló bérlet vásárlására is van lehetőség. Bízunk benne, hogy idővel kedvezően változnak a feltételek, és a családi napközi kisebb áldozatot jelent majd a családok számára.

- Említette, hogy a színjátszás továbbra is szerepet kap életében. Hogyan kezdődött a Felhőjárókkal?
- Testvéremmel, Stefivel játszóházban találkoztunk először a sérült fiatalokkal, hat éve. Együtt játszottunk drámajátékot, ami nagyon hasznos, mert segíti az önkifejezést, mások megértését és a kommunikációt. A drámajátékban nemcsak a szavaknak van szerepük, hanem a gesztusoknak is, és a gyerekeknél, valamint a sérülteknél sokkal egyszerűbb az út egymáshoz. Sokat beszélgettünk, elmondták, mitől szomorúak, vagy minek örülnek nagyon. Sok találkozás után jött az ötlet, hogy amit a „műhelymunka” során kijátszanak magukból, amit csöndekből, zajokból, különböző jelekből összeraknak, azt másoknak is meg kellene mutatni. Megalakult a Felhőjárók, a Sérültekért Alapítvány drámacsoportjaként. Szerencsére egyre szélesebb az a réteg, akiket megérint az előadásuk, akik megértik, hogy különbözőek vagyunk, de mind ugyanarra vágyunk. Arra, hogy szerethessünk és szeretve legyünk, ugyanazok a félelmeink, például, hogy magányosakká válunk, hogy kirekesztenek bennünket. Több helyen bemutatkozott már a Felhőjárók, állandó házigazdái a városi költészet napjának, felléptünk a Gátőrházban megrendezett drámanapon, de kiállítás-megnyitóra is hívtak már bennünket. Jó érezni, hogy a produkcióinkat nem furcsálkodó, hanem befogadó érdeklődéssel figyeli a közönség. Sajnos még mindig sokan vannak, akikben az elutasítás, a távolságtartás vagy a szánalom dominál, ha sérült emberrel találkoznak, de egyre többen elfogadják őket, élvezik a velük töltött időt, és megértik, hogy a Felhőjárók egy-egy előadásukkal igazi művészi élményt tudnak nyújtani.

- Készülnek most valamilyen előadásra a fiatalokkal?
- Az együttléteink elsődleges célja nem az előadás, hanem a kapcsolatteremtés megkönnyítése, az összetartozás érzésének elmélyítése, emellett természetesen nagyon szívesen megmutatják a fiatalok, amit tudnak, ezért örömmel fogadunk minden felkérést.

- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Nemrég Nagy Endre a Felhőjárókat kérte fel, hogy vegyenek részt a kiállítása megnyitóján. Nagyon hálás vagyok, amiért neki köszönhetően a drámások egy kis ideig megint úgy érezhették, hogy a világ a tenyerén hordozza őket. Őt magát alig ismerem, tudom, hogy verseket ír, fest. Még nem tudom megítélni, hogy milyen költő és milyen festő, az azonban egészen biztos, hogy jó ember. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.