Mindig is utálta az iskolát. Nem szereti az alá-fölérendeltségi viszonyt, szerinte a tanárnak és a tanítványnak partnerekként kell együttműködniük, akkor valósulhat meg az ismeretek átadása. Mindemellett tanított, tanít és tanítani fog, mert László Bandy számára ez a legfontosabb.
- Matematika, kémia és műszaki gyakorlat tanár vagyok a végzettségem szerint. Kisgyermek korom óta rajzolok, és ha csak tehettem, tanultam rajzolni. A diplomám megszerzése után kultúrházakban, üdülőkben dolgoztam népművelőként, és rajztanítást is vállaltam. A feleségemmel együtt dolgoztunk Berettyóújfaluban, Ecséden, Mátrafüreden, aztán szerettünk volna a főváros közelébe kerülni, mert akkoriban már rendszeresen kiállítottam. Hallottam, hogy Százhalombattán népművelési felügyelőt keresnek, jelentkeztem és felvettek, így kerültünk a városba.
- Milyen volt akkor a város kulturális élete?
- Kint a Dunai Finomítónál volt a Barátság Művelődési Ház, ott dolgoztam, munkásakadémiákat, kiállításokat szerveztem, az irodalmi színpad vezetését is rám bízták. A lakótelepen egy pincében elindítottam a város első képzőművészeti csoportját, a SZEM Stúdiót, a Spektrum Értelmességi Klubban pedig sokat beszélgettünk. 1989-ben átvettem a SZIKE vezetését, amelyen belül környezetvédelmi klub és színjátszókör is működött. A SZIKÉ-s fiatalok közösen filmeket néztek, megvitatták, zenéltek, képzőművészetet és rajzot tanultak. Közben megépült a Barátság Művelődési Központ, ahol 1985-ben elindítottam a Látás Iskoláját, később ebből jött létre a Városi Művészeti Iskola képzőművészeti tagozata. Azokkal a gyerekekkel, akik kinőttek a Látás Iskolájából, megalakult a Nyitott Műhely, majd a SZAK Stúdió.
- A művészeti iskola sok változáson ment keresztül az utóbbi években. Mennyire befolyásolja ez a képzőművészeti tagozat munkáját?
- Bízom benne, hogy a tagozat munkája nem változik, a megszorítások engem érintettek érzékenyen. Az új rendelet szerint alapfokon csak az taníthat művészeti tárgyat, aki arra érvényes diplomával rendelkezik, nekem pedig sokféle végzettségem van, csak éppen ilyen nincs. Ez azt jelenti, hogy jövőre már nem tanítok a művészeti iskolában, átadom a stafétabotot. Szerencsére van kinek, mert a tanítványaim között többen lediplomáztak. A tanítást nem hagyom abba, szakkör formájában csinálom tovább, megmarad a felnőtt csoportom, a gyerekek számára pedig tehetséggondozó szakkört vezetek majd.
- A városban fogalommá lett a neve, képzőművészeti munkásságával, tanításával egyik meghatározó személyiségévé vált a helyi művészeti életnek. Hogyan tanít, mi a módszere?
- Egyrészt technikát tanítok, amit nagyon fontosnak tartok, mert a gyereknek rá kell jönnie, hogyan fogja meg a ceruzát, hogyan vegyen levegőt rajz közben, hogy állva jobban lehet rajzolni, mint ülve, mert úgy az egész teste részt vehet a munkában. Másrészt szemléletet tanítok, azt, mi az a művészet, meg kell tanulniuk látni, megkülönböztetni a lényegest a lényegtelentől. Hagyom, hogy mindenki kialakítsa a saját stílusát, mert nem az a fontos, hogy úgy lássanak, ahogyan én, hanem hogy rátaláljanak a saját látásmódjukra. Nagy élmény, amikor egy gyerek rájön, mi a lényeg, és attól kezdve másképpen rajzol, mint korábban. Számomra nagyon fontos a gyerekek személyisége.
- Nyaranta művészeti táborokat szervez. Miért tarja fontosnak?
- Ilyenkor hosszabb időt töltünk együtt a gyerekekkel. A táborok ideje alatt óriási a fejlődés, más légkörben dolgozunk, mint a tanév során, emellett a közösség is erősödik. Idén is lesz tábor, bár voltak nehézségek, ugyanis a Kulturális Alap pályázatán a két táborra sokkal kevesebb támogatást kaptam, mint amennyit kértem. A képzőművészeti táborra az igényelt 300 ezer helyett százezret, a SZIKE-táborára pedig a kért 250 ezer forint helyett 70 ezer forintot. Utólag azt kérdezték, miért nem szóltam, miért nem lobbiztam? Ez rosszul esett, ugyanis hiú ember vagyok, és úgy vélem, hogy harminc éve csinálok valamit a városban, ami mérhető, ami eredményes, ezért nem értem, miért kell nekem koldulnom a támogatásért? A tábor végül megvalósulhat, mert levelet írtam a polgármesternek, aki a saját keretéből biztosított 150-150 ezer forintos támogatást.
- Néhány éve Márton Béla szóvá tette, hogy örülnének a helyi képzőművészek, ha a város arculatát érintő kérdésekben kikérnék a véleményüket. Ön ezt hogyan látja?
- Régen, néhány évtizeddel ezelőtt előfordult, hogy megkérdeztek bennünket, például arról, milyen színűek legyenek az épületek. Ez persze nem jelentette azt, hogy a véleményünk befolyásolta volna a munkákat, de legalább megkérdeztek.
- Az utóbbi időben a nagy lakótelepi felújítások során színt kaptak az épületek. Tetszik önnek a végeredmény?
- Én fehérpárti vagyok, az agresszív színeket nem kedvelem, de nem tartom tragikusnak, hogy mindenféle színűek lettek a házak, mert előbb-utóbb megszokjuk, végül pedig minden elszürkül. Húsz éve volt egy kezdeményezés, a tízemeletes épületek lábazatát gyerekekkel kifestettük, sajnos, ez nem folytatódott, pedig nem kerülne sokba, akár nyári tábort is lehetne szervezni egy-egy ilyen munkára. Kár, hogy nincs rá igény.
- Két évvel ezelőtt avatták fel a református templom előtt a Világfa című köztéri szobrát. Lennének még ötletei?
- Évekkel ezelőtt elfogadták a főtéri díszkapura benyújtott pályázatomat, de sajnos, nem valósult meg. A Világfa még nem készült el teljesen, egyrészt a környezetét át kellene formálni, másrészt még homokfúvással kezelni kellene a felületét. Jó lenne, ha akadna rá vállalkozó, aki ezt a munkát elvégzi. A befejezés persze még várat magára, mert most kezdődik a főtér átépítése, és addig, amíg ez folyik, nem lenne értelme a változtatásnak. Nem mondok le arról, hogy további köztéri szobrokat alkossak, amennyiben igényli ezt a város.
- Mint mondta, továbbra is szeretne tanítani. Miért fontos az ön számára a tanítás?
- Azt hiszem, azért kaptam a tehetségemet, hogy a művészet ürügyén taníthassak. A művészet nem más, mint tanítás, a célom, hogy kreatív, önállóan gondolkodó embereket neveljek, akik függetlenek és szabadok.
- Boldog embernek tartja magát?
- Naponta megvívom a kis csatáimat, sokat zsörtölődöm, ez azonban ne tévesszen meg senkit. Tudom, hogy helyem van a városban, nagyon jó, hogy lassan harminc éve azt csinálhatom, amit szeretek, és hogy elérem, amiért küzdök. Igen, boldog ember vagyok.
- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Nagyon tisztelem Rédli Évát, aki testvérével együtt évek óta elhivatottan szervez olyan kulturális programokat a városban, amelyek sokat adnak a résztvevőknek. Elegendő, ha a Felhőjárók rendezvényeit említem, vagy a Költészet napi műsoraikat, amelyek élményt jelentenek mind a résztvevőknek, mint a közönségnek. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.



