A nagyapja és az apja is téglagyárban dolgozott. Igaz, nem Százhalombattán, hanem Marosszentimrén, ahol a negyvenes évek elején tarthatatlanná vált számukra a helyzet, ezért többszáz kilométerrel nyugatra, Solymárra költöztek. Nem maradtak ott sokáig, néhány hónap után, 1942 májusában Százhalombattára jöttek, és itt is maradtak.
Praczkó József az iskolai nyári szünidőben mindig a téglagyárban dolgozott.
- Széntoló voltam, erős fizikumom volt, bírtam a munkát – meséli. – 1954-ben felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, de nem kezdhettem el tanulni, mert elvittek katonának. Az úgynevezett kék ávóhoz kerültem, a kiképzés után főleg a kormányőrséghez osztottak be. 1956. októberében szabadságot kaptam, mert kellett a segítség itthon, a szüleim építkezésén. Huszonhatodikáig tartott a szabadságom, de amikor letelt, nem mentem vissza a laktanyába, mert veszélyes lett volna. Érden két kiskatonát, akik szintén „ávósok” voltak, ledobtak a vonatról. Nemsokára leszereltem, és visszajöttem a téglagyárba dolgozni. Akkor ment nyugdíjba Jankovich Feri bácsi, így én lettem az irodavezető.
- Sokat jelentett akkor ez az előrelépés?
- Nem szerettem az irodai munkát, nyughatatlan voltam, meg aztán a fizikai munkát sokkal jobban fizették, és nekem szükségem volt a pénzre, hiszen építkeztünk. Szerencsére akkoriban az volt a szokás, hogy mindenki segített mindenkinek: én is dolgoztam mások építkezésén, és amikor nekem volt szükségem rá, visszasegítettek. 1957 májusában kezdtük meg az építkezést, a következő év decemberében pedig beköltöztünk. Nem volt teljesen kész a ház, de lakható volt.
- Visszatekintve milyennek látja azokat az időket? Nehéz volt?
- Nagyon sokat kellett dolgoznia annak, aki előbbre szeretett volna jutni. Rengeteget dolgoztunk: ha a téglagyárban befejeztük a munkát, éppen-hogy csak kifújtuk magunkat és már mentünk is tovább. Vagy valakinek az építkezésén segítettünk, vagy elmentünk vagont kirakni, de hogy unatkoztunk volna, arra nem emlékszem.
- Nemsokára több gyár is az irányítása alá került…
- Valóban. 1963-ban bíztak meg a százhalombattai gyár vezetésével, 1968-ban pedig, amikor az érdi gyár igazgatója nyugdíjba vonult, azt is átvettem. A battai gyár abban az időszakban volt a legnyereségesebb: huszonhárom millió kisméretű téglát gyártottunk évente. Szerettem volna korszerűsíteni a gyárat, nagy ábrándjaim voltak arról, hogyan kapcsolódik majd össze a battai és az érdi gyár, de be kellett látnom, hogy nincs realitása. Nagyon sokat kellett volna rákölteni, és abban az időben már észrevehető volt, hogy egyre csökken a kereslet a tégla iránt. A vállalat úgy döntött, hogy a törökbálinti gyárat fejleszti.
- 1997-ben a törökbálinti gyár igazgatójaként vonult nyugdíjba. Néhány évvel később a százhalombattai volt téglagyári területet megvette az önkormányzat. Úgy tűnik, nehezen hozzák meg a döntést arról, hogyan lehetne hasznosítani a területet. Ön mihez kezdene vele?
- Semmiképp sem hagynám tönkremenni, de arra is nagyon vigyáznék, nehogy haszonleső emberek prédájává váljon. Annak a völgynek kitűnő a fekvése, teljesen védett. Emlékszem, hogy a battai gyár már kora tavasztól kitűnően működött, az érdi pedig még májusban is lefagyott, azon az oldalon ugyanis egészen más a klíma. A levegő is tiszta: régebben végeztek légszennyezettségi méréseket, és csak a külső részen volt észlelhető minimális szennyezettség, de beljebb, ahol a domb védte, egyáltalán nem tartalmazott káros anyagokat a levegő. Most egy csoport dolgozza ki a téglagyár hasznosításának lehetőségeit. Bízom a bölcsességükben, hogy ha nem találnak jó megoldást, inkább várnak a döntéssel.
- A város képviselő-testülete március 15-én a Város Díszpolgára címet adományozta önnek. Az átadás alkalmával elhangzott, hogy mióta nyugdíjas, minden idejét az unokáinak szenteli. Nem hiányzik a közélet?
- Az túlzás, hogy minden időmet nekik szentelem, de tény, hogy nagyon sokat vagyok velük. Öt unokám van, Budapesten laknak, gyakran járnak hozzánk, de mi is gyakran járunk hozzájuk. A közélet? A szakma most is gyakran megkeres, ha szükség van a véleményemre, és szívesen megyek, ha hívnak.
- Véleménye szerint kivel beszélgessünk a következő Premier plánban?
- Szekeres Józsefet, a város volt tanácselnökét javaslom. Hogyan is mondjam: ha én díszpolgári címet kaptam, neki már hármat kellett volna kapnia. Örülnék neki, ha megszólalna.
- Széntoló voltam, erős fizikumom volt, bírtam a munkát – meséli. – 1954-ben felvettek a Budapesti Műszaki Egyetemre, de nem kezdhettem el tanulni, mert elvittek katonának. Az úgynevezett kék ávóhoz kerültem, a kiképzés után főleg a kormányőrséghez osztottak be. 1956. októberében szabadságot kaptam, mert kellett a segítség itthon, a szüleim építkezésén. Huszonhatodikáig tartott a szabadságom, de amikor letelt, nem mentem vissza a laktanyába, mert veszélyes lett volna. Érden két kiskatonát, akik szintén „ávósok” voltak, ledobtak a vonatról. Nemsokára leszereltem, és visszajöttem a téglagyárba dolgozni. Akkor ment nyugdíjba Jankovich Feri bácsi, így én lettem az irodavezető.
- Sokat jelentett akkor ez az előrelépés?
- Nem szerettem az irodai munkát, nyughatatlan voltam, meg aztán a fizikai munkát sokkal jobban fizették, és nekem szükségem volt a pénzre, hiszen építkeztünk. Szerencsére akkoriban az volt a szokás, hogy mindenki segített mindenkinek: én is dolgoztam mások építkezésén, és amikor nekem volt szükségem rá, visszasegítettek. 1957 májusában kezdtük meg az építkezést, a következő év decemberében pedig beköltöztünk. Nem volt teljesen kész a ház, de lakható volt.
- Visszatekintve milyennek látja azokat az időket? Nehéz volt?
- Nagyon sokat kellett dolgoznia annak, aki előbbre szeretett volna jutni. Rengeteget dolgoztunk: ha a téglagyárban befejeztük a munkát, éppen-hogy csak kifújtuk magunkat és már mentünk is tovább. Vagy valakinek az építkezésén segítettünk, vagy elmentünk vagont kirakni, de hogy unatkoztunk volna, arra nem emlékszem.
- Nemsokára több gyár is az irányítása alá került…
- Valóban. 1963-ban bíztak meg a százhalombattai gyár vezetésével, 1968-ban pedig, amikor az érdi gyár igazgatója nyugdíjba vonult, azt is átvettem. A battai gyár abban az időszakban volt a legnyereségesebb: huszonhárom millió kisméretű téglát gyártottunk évente. Szerettem volna korszerűsíteni a gyárat, nagy ábrándjaim voltak arról, hogyan kapcsolódik majd össze a battai és az érdi gyár, de be kellett látnom, hogy nincs realitása. Nagyon sokat kellett volna rákölteni, és abban az időben már észrevehető volt, hogy egyre csökken a kereslet a tégla iránt. A vállalat úgy döntött, hogy a törökbálinti gyárat fejleszti.
- 1997-ben a törökbálinti gyár igazgatójaként vonult nyugdíjba. Néhány évvel később a százhalombattai volt téglagyári területet megvette az önkormányzat. Úgy tűnik, nehezen hozzák meg a döntést arról, hogyan lehetne hasznosítani a területet. Ön mihez kezdene vele?
- Semmiképp sem hagynám tönkremenni, de arra is nagyon vigyáznék, nehogy haszonleső emberek prédájává váljon. Annak a völgynek kitűnő a fekvése, teljesen védett. Emlékszem, hogy a battai gyár már kora tavasztól kitűnően működött, az érdi pedig még májusban is lefagyott, azon az oldalon ugyanis egészen más a klíma. A levegő is tiszta: régebben végeztek légszennyezettségi méréseket, és csak a külső részen volt észlelhető minimális szennyezettség, de beljebb, ahol a domb védte, egyáltalán nem tartalmazott káros anyagokat a levegő. Most egy csoport dolgozza ki a téglagyár hasznosításának lehetőségeit. Bízom a bölcsességükben, hogy ha nem találnak jó megoldást, inkább várnak a döntéssel.
- A város képviselő-testülete március 15-én a Város Díszpolgára címet adományozta önnek. Az átadás alkalmával elhangzott, hogy mióta nyugdíjas, minden idejét az unokáinak szenteli. Nem hiányzik a közélet?
- Az túlzás, hogy minden időmet nekik szentelem, de tény, hogy nagyon sokat vagyok velük. Öt unokám van, Budapesten laknak, gyakran járnak hozzánk, de mi is gyakran járunk hozzájuk. A közélet? A szakma most is gyakran megkeres, ha szükség van a véleményemre, és szívesen megyek, ha hívnak.
- Véleménye szerint kivel beszélgessünk a következő Premier plánban?
- Szekeres Józsefet, a város volt tanácselnökét javaslom. Hogyan is mondjam: ha én díszpolgári címet kaptam, neki már hármat kellett volna kapnia. Örülnék neki, ha megszólalna.
