- Amire szívesen emlékszem a gyerekkoromból, az a debreceni Bethlen, Mester és Darabos utca háromszögében történt. Itt éltem a szüleimmel és a nővéremmel egy régi cívisházban, ami mögött nagy gazdasági udvar, a mögött meg hatalmas kert volt. Ide tartozik a Fűvészkert úti általános iskola a Debreceni Kollégium árnyékában, a Légy jó mindhalálig, amiben szerepeltem. A forgatás első találkozásom volt a kreatív világgal, vagy nevezhetjük művészetnek is. A Fazekas Gimnáziumban a sport került az életem középpontjába. Mint mindent, amibe belefogtam, a kosárlabdát is szenvedélyesen, megszállottan, a végletekig űztem. Irányítóként játszottam, az NB II-ig vittem. Tizenhét éves voltam, amikor meghalt anyai nagyanyám, akié a cívisház, az egykori nagypolgári lét utolsó maradéka volt, és minket – mint arra nem méltóakat – egyik pillanatról a másikra kilakoltattak. Ültünk egy-másfél órát a holmink tetején, az udvaron, nagyjából itt zárult le az életem első szakasza.
Egy ideig kollégiumban, aztán a szomszéd ház mosókonyhájában laktam. Térdmagasságig mindenkit ismertem, aki a Bethlen utcában járt. Akkoriban a barátaimmal mélyen hittünk abban, hogy az emberből az lesz, amit megtanul. Egyebek mellett bevágtam az Idegen szavak szótárát. Nagyjából az f-nél kezdtem el felejteni az a betűs szavakat. Lukács Györgyöt olvastunk, és a Honvéd temetőből vittünk haza csontokat az anatómiai ismeretink gyarapítása végett. Azóta vagyok szemüveges.

- Ma is hiszel benne, hogy tanulás által bármi lehet az emberből?
- Nem lehet úgy élni, hogy az ember ne higgyen ilyenekben. Persze, ma már inkább az önmagamról való tudásban hiszek. Mindig szenvedélyes önkereső voltam. Visszatérve az első megroppanásra, a családot jobban megviselte, mint engem. A szüleim elváltak, a lényeg, hogy az érettségi után munkát kellett keresnem. Már a gimiben írtam, szinte kizárólag verseket. Kivétel ez alól egy operett, amit a tréfa kedvéért szereztem az egyik nyári szünetben. Publikáltam a Hajdúbihari Naplóban, az Alföldben, antológiában is kiadták a verseimet. Aztán egy debreceni költő meghívott minket a lakásába, és ott olyan elhanyagoltságot és nyomort tapasztaltam, hogy eldöntöttem: rendes, munkából élő, hétköznapi ember leszek.

- Szóval, hátat fordítottál a művészetnek?
- Elajándékoztam a verseimet.

- Egyszer azt mesélted, szerelemért.
- Maradjunk annyiban, hogy elajándékoztam. Mivel a könyveket is szenvedélyesen szerettem, az ország legnagyobb vidéki könyvesboltjában lettem eladó. Egyszer, egy gödi nyaralás alkalmával felkéredzkedtünk a barátaimmal egy tutajra, és egészen Érdig utaztunk. Akkor jártam először Százhalombattán. Semmire sem emlékszem, csak a Dunára. Alföldi lévén nekem minden víz sok. Három évre rá két kollégámmal megbízást kaptunk, hogy megalapítsuk az első európai mintájú országos könyvszolgálatot.

- Ez volt a legendás Művelt Nép Könyvterjesztő Vállalat. De ha a tutajos kirándulás alkalmával annyira nem fogott meg Batta, miért épp idecsöppentél alapítani?
- Szekeres József tanácselnöknek volt köszönhető ez is, mint akkoriban a legtöbb újdonság a városban. Munkahelyet akart a nőknek, ezért nagyon jó feltételeket kínált. A központot 3800 négyzetméteren építettük meg, és két-három éven belül kétszáz-kétszázötven munkatársunk volt. Hozzánk jártak tanulni az ügynök rendszerű könyvterjesztést a németek, a lengyelek, a bolgárok. A magyar könyvkiadás és terjesztés soha nem volt, soha nem lesz fénykorát élte: ami megjelent a világban, az mind megvolt nálunk. Százhalombattán vásárolták az emberek az egy lakosra jutó legtöbb könyvet.

- Anyukám is rendszeresen vett könyvcsomagokat ügynököktől, pedig nem különösebben érdekelte a kortárs irodalom. Apám haragudott, én meg mindent elolvastam, amit találtam a polcon. Nyolc évesen Sarkadi Gyáváját. Aztán pont őt húztam a felvételin. Szóval, nem is tudjuk, mennyi mindent köszönhetünk neked.
- Szép időszak volt. Tizenöt-tizenhétezer címet és helyet tudtam fejből. Elindítottuk a városban a hanglemez-árusítást, itt nyílt az első „Tallózó” kedvezményes áruk boltja, aminek pályázat útján névadója is voltam, létrehoztuk a zenei könyvtárat, és különféle könyvakciókat, ünnepi könyvheteket szerveztünk. Mindennek a csúcsán két megye – Pest és Nógrád – ellátását kapcsolták hozzánk. Aztán jött a rendszerváltás, és miután nem akartam íróasztal mögül irányítani a kollégáim munkahelyeinek privatizálását, megkaptam a munkakönyvemet. Úgy tizenkét-tizenhárom évenként sikeresen ketté szokott törni a pályám.

- Aztán jött a következő tizenkét év: a városi televízió, aminek alapító főszerkesztője voltál.
- Az a tizenkét év a helyi nyilvánosság megteremtéséről szólt. Tizenórás munkanapokat és remek alkotóműhelyeket, baráti társaságokat hozott. A kábelrendszer a városi tanács kezdeményezésére épült ki, a Hírtükör – amiben szintén a kezdetektől benne voltam - ekkor már működött. Egyébként ez is Szekeres József, a „városcsináló” dinamizmusát jelzi: saját újságot és televíziót akart. A tévét egyetlen kamerával indítottuk el, aztán a helyi csatornák között elsőként csináltuk meg a teletextet, a reggeli műsort, Fekete János rendszergazdával több alkalommal nyertünk honlap-pályázatot. Az újság mellékleteként született a Városházi Hírmondó, az ország első helyi közlönyeként.

- Szerintem sokan elcsodálkoznának, ha tudnák, mi mindent talált ki Jován Laci Százhalombattán, és hányan bújtunk elő a köpönyege alól. Aztán jó néhány szellemi termékedből kitúrtak, kitagadtak, és a tanítványok sem voltak mindig hálásak.
- Én viszont hálás is lehetnék, mert miután ismét 24 órán belül rúgtak ki az állásomból, elkezdődött egy újabb korszak az életemben tanulással, munkával, tizenórás munkanapokkal. Vállalkozó lettem, és a városi nyomdában kínálkozott megmunkálásra váró felület. Ha jól számolom, van még öt-hat évem, hacsak fel nem gyorsul az idő.

- Hogyan lehet harag, sértődöttség, összeomlás nélkül túlélni a sikeres kettétöréseket?
- Soha nem tekintettem tulajdonomnak a szellemi termékeimet. Amikor valamihez már nem tudok hozzátenni, az onnantól éppen annyira az enyém, mint bárki másé. Nem tudok sokáig haragudni senkire, ez pusztán önvédelem. Félek, ha ebben is elmennék a végletekig, hülyeséget csinálnék. Hogyan lehet túljutni a mélypontokon? Legyenek az embernek barátai, de legalább családja, akik megtartják a bajban. Higgyen valamiben, legyen célja, amit el akar érni. És ami talán leginkább meghatároz engem: ne veszítse el a humorérzékét. Endess Pongrác patológus professzor egyszer felhívta egy kollégáját, és megkérdezte: „Te, nem tudod, mit akartam neked mondani? Ha eszedbe jut, hívjál vissza!” Számomra ez az anekdota több mint szóvicc. A rólunk szóló történeteket nagyrészt mások írják, és ez így van jól. Kölcsönhatások nélkül nincsen létezés. Annyi emberben létezem, ahánnyal találkozom, amennyiben nyomot hagyok.

- Kiről szóljon a következő Premier plán?
- László Bandyról szeretnék olvasni. Tisztelem az emberi tartását, szakmai elhivatottságát, amivel fiatalokat nevel és alkot. Szeretem a művészetét, és kevés olyan emberrel találkoztam, akik ilyen kevés kompromisszummal tettek eleget a megmaradás kényszerének.