A hatvanas évek közepén egyre többen mondták, hogy nemsokára város lesz Százhalombatta. Nehéz volt elhinni. Nem sokkal korábban vezették végig a villanyt a település újabban épült részein, a kútból húztuk a vizet, és ha esett az eső, elmerült a cipőnk a sárban. A lakótelep maga volt a paradicsom, ott már csapból folyt a víz, amit használat után elvezetett a csatorna, a lakásokban nem kályhák fűtöttek, hanem radiátorok, amelyeket az erőműből jövő forró víz melegített, a járdák és az utak pedig aszfaltosak voltak. Azt mondták, nemsokára mindenütt így lesz.
Addigra már kinőttük a régi iskolát, az erőműnél lévő barakkban tanultunk, már amikor lehetett, mert eléggé gyakran engedték ki a gőzt a szelepen, és az iszonyú robajjal járt. Csoda, hogy ép maradt a hallásunk. Mondták, hogy lesz majd új iskola, ebédlővel, meg tornateremmel.
Az évtized vége felé felgyorsultak az események. Megkezdték a panelházak építését, oda jártunk csodálni, amint a daru a helyére emelte a teljesen kész konyhát, még a bútor is benne volt, csak beillesztették és összehegesztették a tartóvasakat. Az volt a hőskor.
A várossá nyilvánítás nem hozott érzékelhető változást. Az igazi városiasodás csak később vette kezdetét, fokozatosan, lépésről lépésre. A lakótelep persze kezdettől fogva városias volt, a lakosságnak kellett csak csiszolódnia: anekdoták keringtek az egyszeri asszonyról, aki a harmadik emeletről mosogatás után kizúdította az ablakon a dézsa vizet, mert ehhez volt szokva. Időbe telt, mire a többnyire faluról tömbházba költözött emberek urbanizálódtak.
A városi lét első időszakában még nagy jelentősége volt annak, ki tősgyökeres, és ki nem az. Ha valaki szóba került, az első kérdés az volt: battai? – ami annyit jelentett: itt született, vagy csak úgy jött máshonnan. A régiek, az idevalósiak ezzel a megkülönböztetéssel igyekeztek feltartóztatni a változást, és leszögezni, hogy jóllehet, a betelepülők hozták a fejlődést, az igazi érdem mégiscsak a született battaiaké.
Aztán ez az ellentét is megszelídült: a máshonnan jött fiatalok itt alapítottak családot, itt születtek a gyerekeik, akik már ugyanolyan battaiak, mint a tősgyökeresek gyerekei. Aki harmincöt évvel ezelőtt költözött ide, már több emlék köti ehhez a városhoz, mint bármi máshoz a világon: itt van otthon. Ma, a harmincöt éves városban több mint tizennyolcezren élünk. Van, akit jól ismerünk, van, akit csak látásból, és van, akit egyáltalán nem. Idehozott bennünket a sors: a jó munka, a kényelmes lakás esélye, és itt maradtunk. Belaktuk, megszereztük és megszerettük a várost. Bosszankodunk, ha szemetesek az utcáink, és örül a szívünk, ha a parkjaink virágba borulnak. Ideköt bennünket a várossá válás sok küszködése, a közös eredmények és a közös kudarcok.
Az életünk.
Az évtized vége felé felgyorsultak az események. Megkezdték a panelházak építését, oda jártunk csodálni, amint a daru a helyére emelte a teljesen kész konyhát, még a bútor is benne volt, csak beillesztették és összehegesztették a tartóvasakat. Az volt a hőskor.
A várossá nyilvánítás nem hozott érzékelhető változást. Az igazi városiasodás csak később vette kezdetét, fokozatosan, lépésről lépésre. A lakótelep persze kezdettől fogva városias volt, a lakosságnak kellett csak csiszolódnia: anekdoták keringtek az egyszeri asszonyról, aki a harmadik emeletről mosogatás után kizúdította az ablakon a dézsa vizet, mert ehhez volt szokva. Időbe telt, mire a többnyire faluról tömbházba költözött emberek urbanizálódtak.
A városi lét első időszakában még nagy jelentősége volt annak, ki tősgyökeres, és ki nem az. Ha valaki szóba került, az első kérdés az volt: battai? – ami annyit jelentett: itt született, vagy csak úgy jött máshonnan. A régiek, az idevalósiak ezzel a megkülönböztetéssel igyekeztek feltartóztatni a változást, és leszögezni, hogy jóllehet, a betelepülők hozták a fejlődést, az igazi érdem mégiscsak a született battaiaké.
Aztán ez az ellentét is megszelídült: a máshonnan jött fiatalok itt alapítottak családot, itt születtek a gyerekeik, akik már ugyanolyan battaiak, mint a tősgyökeresek gyerekei. Aki harmincöt évvel ezelőtt költözött ide, már több emlék köti ehhez a városhoz, mint bármi máshoz a világon: itt van otthon. Ma, a harmincöt éves városban több mint tizennyolcezren élünk. Van, akit jól ismerünk, van, akit csak látásból, és van, akit egyáltalán nem. Idehozott bennünket a sors: a jó munka, a kényelmes lakás esélye, és itt maradtunk. Belaktuk, megszereztük és megszerettük a várost. Bosszankodunk, ha szemetesek az utcáink, és örül a szívünk, ha a parkjaink virágba borulnak. Ideköt bennünket a várossá válás sok küszködése, a közös eredmények és a közös kudarcok.
Az életünk.
