- Beszélgetésünk elején mindketten százhalombattainak mondták magukat, noha Ráckeresztúrról költöztek annak idején a szocialista iparvárosba. Melyik település áll közelebb a szívükhöz?
Zoltán: Mindkettőt egyformán közelinek érzem magamhoz. Rokonságunk nemzedékek óta Ráckeresztúrhoz kötődik, ott születtünk mi magunk is, oda köt bennünket fiatal korunk minden emléke, ott kezdődött közös életünk. Százhalombatta adta az első munkát, az első otthont, itt születtek meg a gyerekek, ennek a városnak a kórusában énekelünk, s ennek révén jutottunk el Európa számtalan országába.

Gyöngyi: Amikor 1975 áprilisában megesküdtünk, a szüleim falusi házába költöztünk. Édesapáink nem sokáig örülhettek boldogságunknak, szinte egy éven belül veszítettük el mindkettőt. A Budapesten megkezdett egyetemet otthagytam, és a helyi, majd évekkel később a százhalombattai gyógyszertárba kerültem, Zoli pedig egy DKV-beli munkahelyre cserélte az Ercsi Cukorgyárat.

- Hogyan sikerült beleilleszkedniük az újvilágba?
Zoltán: Ráckeresztúr ma már valóban a múlt, de olyan, ami mai napig elevenen él bennem. Mindig és mindenhol voltak és vannak barátaim. Akkor is gyorsan kialakultak a barátságok, amikor a Dunai Kőolajipari Vállalathoz kerültem, vagy amikor egy évvel később az íróasztalt a termelőüzemmel cseréltem fel. Még szakszervezeti bizalminak is megválasztottak.

Gyöngyi: Nem voltak beilleszkedési gondjaink akkor sem, amikor 1976-ban egy Bolyai utcai másfél szobás lakásért végleg elhagytuk szülőfalunkat. Mindig nagy társaság vett bennünket körül. Nagyon sokat énekeltünk, hangulatos estéket töltöttünk Zoli munkatársaival a tábortűz mellett. Az egyik ilyen alkalommal lépett oda hozzánk Boros Bertalan, és a Liszt Ferenc kórusba invitált minket.

- Mit jelentett Önöknek ez a közösség?
Zoltán: Éppen a Kórus fennállásának tízedik évfordulóján jelentkeztünk Strausz Kálmán karnagynál, s megkezdődött az énektanulás időszaka. Hamar barátokra leltünk itt is, és Gyöngyivel végre megtaláltuk közös érdeklődésünk maradandó színterét. Éppen negyedszázada járjuk a vegyeskarral az országot-világot. Közben költöztünk, majd építkeztünk, tanfolyamra jártunk, mint afféle fiatal házasok.

Gyöngyi: A kórus a mi igazi kikapcsolódásunk. Nem távolodtam el tőlük akkor sem, amikor 1984-ben végre megszületett a kis Zoli, majd egy évre rá Gyöngyi. Megkaptuk, ami még hiányzott közös boldogságunkhoz, annyi év után igazi család lettünk. Teltek-múltak az évek, a gyerekek iskolába jártak, megnőttek, s idén nyáron mindketten új családot alapítanak. A kórus, a második szerelmünk viszont megmaradt. Kicsit öregesen, olykor foghíjasan, de töretlen lelkesedéssel és bizakodással.

- A sikerek és barátok mellett volt-e valami más is, ami ilyen erősen az énekkarhoz kapcsolta Önöket?
Gyöngyi: Nem mindig lehet szavakba önteni a miérteket, de énekelni, az valami csoda. Megannyi élmény: Finnország, Németország, Szlovénia, Észtország, Olaszország, Budapest, a Vigadó, a Művészetek Palotája, Debrecen. Mind-mind egy-egy állomása kórusunk sikerének. Kodály, Farkas Ferenc, a spirituális énekek, a népdalfeldolgozások és a musicalrészletek, ezek kötnek minket össze.

Zoltán: A kórus mellett a Forrás Néptánc Együttesnek is tagja vagyok a mai napig, így nem csak az ének, hanem a tánc is meghatározó része az életemnek, és nem csak az enyémnek, mert a gyermekeink is táncolnak óvodás koruk óta.

- Megbecsült munkásévek, baráti kapcsolatok, közös éneklés, gyerekek - ez a titka a majd három és fél évtizednyi házasságnak?
Gyöngyi: Igen, ez mind kellett hozzá, de a mi kapcsolatunk ennél sokkal többről szól. Szerelemből házasodtunk össze, s ebből az érzésből még a gyermekeinknek is sikerült átadnunk egy kis örökséget. Persze nálunk is volt kanálcsörgés, de hol nincs? Mindenesetre tudtunk megbocsátani, túllépni a kicsinyes dolgokon, előre nézni - és szeretni. Jó itt élni, annyi minden ideköt bennünket, hogy mi már valójában igazi battaiak vagyunk. Nem egyszer az utcán is megállítanak ismeretlen ismerősök azt tudakolva, tudok-e valami gyógyírt a bajukra.

Zoltán: Én éppúgy szeretem Gyöngyit ma, mint amikor megismertem. Soha nem tudom neki elégszer megköszönni, hogy lemondott gyermekkori álmáról, az orvosi diplomáról csak azért, hogy a házasságunk boldog legyen. Nem, nincs itt semmiféle titok.
Megköszönve a beszélgetést, megkérdem, kit javasolnak a Premier Plán következő vendégének. Szalai Gáborné Mártikát ajánlják, a Hamvas Béla Városi Könyvtár igazgatóját. Úgy vélik, nagyon sokat tesz a közért, mindenre és mindenkire van ideje. Állandóan mosolyog, mintha sohasem fáradna el, mintha neki nem lennének gondjai.