Bár már nyugdíjas, túl a hatvanon, mégis tele van életerővel. Amikor beinvitál a fiatalos lakásba, nem az jut eszembe róla, hogy nagymama, hanem hogy egy energikus nő valószínűtlenül vidám, magával ragadó kisugárzással. Mosolyogva mutogatja az emlékeit: bizonyítványok, oklevelek, fényképek, megannyi darabka az életéből. Amikor a Liszt Ferenc Vegyeskarról beszél, valósággal muzsikál a hangja.
- Egy baráti társasággal Pestre tartottunk. A kocsiban olyan jó kedvünk kerekedett, hogy végigénekeltük az egész utat. Ekkor jutott eszünkbe, hogy kórust kéne alapítani. Plakátozni kezdtünk a városban, és nemsokára összejött egy zenekedvelő csapat. Így alakult meg a vegyeskar 1973-ban. Még mindig ugyanúgy szeretek velük énekelni, mint a legelején, ezért nemcsak a hangommal járulok hozzá a kórus munkájához, hanem igyekszem megtenni minden tőlem telhetőt a sikeres működés érdekében. Sokáig én voltam például a pénzügyi vezető.
- Kitől örökölte a zeneszeretetét?
- Valószínűleg édesapámtól. Ő vizsgázott zenész volt, tangóharmonikán és gitáron játszott, illetve énekelt. Imádta a zenét, minden nap tanult egy-egy új dallamot. Adonyban, egy kis szoba-konyhás lakásban éltünk, ahol szinte mindig szólt a muzsika. Így már egész kicsi koromban beleivódott az életembe a zene.
- Ezek után hogyhogy nem lépett apja nyomdokaiba? Miért nem lett hivatásos zenész?
- Én nagyon szerettem volna, de az ezzel járó anyagi megterhelést a családom nem engedhetett meg magának. Ehelyett olyan szakmát kellett találnom, ami rövidtávon kereső emberré tett. Így hát Budapestre mentem, ahol egy közértnél élelmiszer-kereskedelmi ipari tanuló, vagyis eladó lettem. Két év alatt kitanultam a szakmát, majd nemsokára egy ABC-ben már én tanítottam be az eladókat. Tizenkét évet töltöttem Pesten egymás után váltogatva a munkákat, hol önkiszolgáló pénztárosként, hol kávéfőzőként. Aztán hatalmas változás történt az életemben: elváltam a férjemtől. Addig az ő rokonainál éltünk, így hát megint mennem kellett. Visszatértem Adonyba. Ott azonban nem tudtam elhelyezkedni, így egy darabig bejártam Pestre, ami felőrölte a válás után még megmaradt energiáimat. Ekkor jött a megoldás: Százhalombatta. 1969-ben a DKV-nál sikerült elhelyezkednem értékpénztárosként. Egy idő után elkezdtem felfelé lépdelni a szamárlétrán. Főpénztárosból pénztárellenőr lettem, majd belső pénztáros. Nemsokára már vezető beosztást kaptam a Dunasztir Kft-nél a számviteli osztályon, végül főkönyvelőként mentem nyugdíjba.
- Hosszú, küzdelmes életutat járt be. Miből merítette az energiát, hogy átvészelje a nehezebb időket?
- Sokat kellett küzdenem, de mindig megpróbáltam a dolgok pozitív oldalát nézni. Ha ez mégse sikerült, akkor egyszerűen valami belső erő hajtott tovább. Tudtam, hogy ha földre kerülök, akkor is fel kell állni, tovább kell menni. Egyszerűen muszáj.
- A nyugdíjasok általában a legelfoglaltabbak. Ez önre is érvényes?
- Azt hiszem igen, de nagyon élvezem. Szerencsére egészséges vagyok, így semmi nem korlátoz a kedvenc elfoglaltságaimban. Ha éppen nem a kórussal, vagy a nyugdíjas klubbal töltöm az időt, akkor a fiammal és az unokáimmal foglalkozom. Ha véletlenül marad egy kis időm, szívesen fordítom kirándulásra.
- Van valami, amit visszamenőleg megváltoztatna az életén, ha tehetné?
- Magányos ugyan sose voltam, hiszen mindig körülvettek a barátok, a családom, de egy igazi társ hiányzott az életemből. Olyasvalakit szerettem volna páromnak, aki önmagamért szeret. Akivel megoszthatom a gondjaim és a boldogságom, aki jobban ismer mindenkinél. Sajnálom, hogy nem találtam meg a hozzám valót, de elfogadom, hogy nekem nem jutott pár. Így is rengeteg örömöt találok és találtam mindig is az életben, minden nehézség és küzdelem ellenére is.
- Kit javasol, kit mutasson be a következő Premier plán?
- Takács Zoltánt és feleségét, Gyöngyit ajánlom. Harminc éve énekelek velük együtt. Zoli vezetőségi tag, sokat tesz az énekkarért, és igazi úriember, aki még mindig előre engedi a nőket. Gyöngyi kedves, közvetlen asszony, aki semmilyen feladatból nem húzza ki magát.



