Budapesten született, a Vérmező mellett laktak, tizennégy éves volt, amikor Érdre költöztek. Nagycsaládban nőtt fel, öten voltak testvérek, csupa fiúk, ő a második a sorban. Sokat segített otthon, a női munkákat is el kellett végeznie.
- A szüleink dolgoztak – meséli. – Mosogattam, vasaltam, takarítottam, sőt, főztem is. Édesanyám mindig leírta lépésről lépésre, hogyan kell az ételt elkészíteni, csak sót nem tehettem bele. Nemcsak a házimunkában szereztem jártasságot, bármit megszerelek, ha kell.

- Milyen szakmát szerzett?
- Géplakatosnak tanultam, majd villanymotor-szerelőként dolgoztam Budapesten, a Magyar Kábel Műveknél. 1968-ban munkahelyet váltottam, a DKV-hoz jöttem, elsősorban a lakáslehetőség vonzott. Akkor már nős voltam, az első gyermekünk is megszületett, más lehetőségük nem volt a saját otthon megteremtésére. 1973-ban kaptuk meg a lakást, korábban is lett volna rá lehetőség, de csak garzont ajánlottak fel, inkább kivártuk, amíg lesz kétszobás. Jóval később elcseréltük egy három és félszobásra.

- Hogyan került kapcsolatba a gyermekvédelemmel?
- Mindig család- és gyerekpárti voltam, talán azért, mert mi is sokan voltunk testvérek. 1975-ben lehetett, vittem a gyereket az óvodába, és felfigyeltem egy kisgyerekre, aki nagyon elesettnek látszott. Kérdezgettem az óvónőt, és kiderült, annyira szegények, hogy még enniük sincs mit. Nagyon felkavart, elszaladtam az ABC-be, félbevágattam zsemlét, tettek bele párizsit, vettem hozzá egy szelet csokoládét és visszamentem az óvodába. Odahívtam a gyereket, egyik kezemből a szendvicset, a másikból a csokit kínáltam, és megdöbbentem, mert nem a csokiért, hanem a szendvicsért nyúlt. Nagyon mélyen érintett, be is mentem a gyámügyre és számon kértem, hogyan fordulhat ez elő, miért nem tesznek semmit. Néhány hét alatt jó kapcsolatot alakítottunk ki dr. Szegedi Sándor osztályvezetővel és dr. Rózsa Mártával, aki akkor a gyámügyekkel foglalkozott, és nemsokára már én voltam a városi gyermek- és ifjúságvédelmi felelős, majd a Pest megyei társadalmi pártfogói csoport vezetője.

- Milyen tapasztalatokat szerzett?
- Meglepett, hogy a fokozottan veszélyeztetett gyerekeknek többnyire módos szüleik voltak, akik megvettek nekik mindent, csak éppen szeretetet, iránymutatást nem adtak. Sok volt a hátrányos helyzetű gyerek is, akiket inkább anyagi és környezeti veszélyek értek. Akkoriban például még sokan laktak a téglagyár fölött, a domboldalba fúrt barlangokban. A hivatalos hozzáállás az volt, hogy a veszélyeztetett gyereket ki kell emelni a családból. Én ezzel nem értettem egyet, mert ahol a gyereket szeretik, ott van a legjobb helyen. Büszke vagyok rá, hogy a tizenhárom év alatt, amíg a gyermek- és ifjúságvédelemmel foglalkoztam, csak egyetlen gyerek került Százhalombattáról intézetbe. A szocialista brigádunk is részt vett ebben a munkában, együttműködési szerződést kötöttünk a Fővárosi Operettszínházzal, akik minden évben egyszer előadást tartottak a művelődési házban, és a bevételt a veszélyeztetett gyerekek számára ajánlották fel. Nyaranta harminc-negyven gyereket tudtunk táborba vinni ennek köszönhetően, de a DKV is hozzájárult, abban az időben ez természetes volt.

- Mellékállásban végezte ezt a munkát?
- Három műszak mellett, társadalmi munkában. Nem kaptam érte fizetést, még a költségeimet se térítették meg, pedig sokat kellett járnom a megyét. Nem számít, nem ezért tettem, hanem mert segíteni akartam. Megkaptam a Kiváló Társadalmi Munkás kitüntetést a Hazafias Népfronttól, nagyon büszke vagyok rá.

- A rendszerváltás idején vált meg a gyermekvédelemtől. Nem érzi úgy, hogy folytatnia kellett volna?
- Nem én hagytam abba, hanem elfogyott körülöttem a levegő. Nem kaptam feladatot, pedig nem volt a társadalmi munkás, veszélyeztetett gyerek viszont továbbra is sok, sőt. A rendszerváltás előtt, 1987-ben tizennégyen szervezkedni kezdtünk Százhalombattán dr. Szűcs István vezetésével, 1988-ban pedig beléptem az MDF-be, alapító tag vagyok. Azt hiszem, emiatt nem hívtak többé. Sajnálom, mert szívesen csináltam, értettem is hozzá. Minden gyerekhez más kulcs kell, amit nem könnyű megtalálni. Most is szükség lenne gyermek- és ifjúságvédelmi aktivistákra, vannak is alkalmas emberek, csak össze kellene fogni őket, emellett valamilyen módon díjazni is, mert ma már nem lehet elvárni senkitől, hogy társadalmi munkát végezzen.

- Az elmúlt közel két évtizedben nagyot változott a világ. Elégedett ezekkel a változásokkal?
- Csalódott vagyok, mert úgy látom, hogy a családokkal senki sem foglalkozik. Az emberek dolgoznak, mégis lefelé csúsznak, nagyon sok család elszegényedett, rettenetes keserűség lehet bennük. A családokra csak választások idején van szükség, egyetlen párt sem törődik velük igazán, pedig a család a társadalom alapja. Nyomaszt a tehetetlenség, szeretnék, de nem tudok segíteni. A szüleim azt mondták: majd neked jobb lesz, fiam. Én ezt nem mertem mondani az én gyerekeimnek, mert talán az unokáinknak sem lesz jobb.

- Hiányzik a közösségi munka?
- A családomban találok feladatokat. Három gyermekünk és tíz unokánk van, akad tennivaló. Sokszor olyankor is segítek, amikor nem kellene, mert miért ne tegyem, ha megtehetem, a gyerekeimnek és unokáimnak pedig ez jár. Emellett tizenegy éve szerkesztem az Olajipari Szakszervezet Ténykép című lapját. Szeretem ezt a munkát, fontos, hogy informáljam az embereket, mert információkra van szükségük ahhoz, hogy lássanak, és jó döntéseket tudjanak hozni. A szakszervezet sokat tud segíteni. Megkeresem, aki bajban van, nem várom meg, hogy kérje, mert nem ritka, hogy éppen az nem kér, akinek a legnagyobb szüksége lenne rá. Pedig nem a szegénynek kellene szégyellnie magát.

- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Talán szokatlan, de nem egy embert szeretnék javasolni, hanem egy csoportot. Azokra gondoltam, akik a Szákom-nál a kukásautón a szemetes edények ürítését végzik télen és nyáron. Nagyon fontos a munkájuk, de azt hiszem, kevés a társadalmi megbecsülésük. Őket mutassa be a Hírtükör.