Született százhalombattai, szülei, sőt, dédszülei is itt éltek.
- Az őseim a mai Urbárium első utcájában kezdtek építkezni – meséli. – Sokáig Pogács utcának hívták, a nagymamám Pogács-lány, és az egész rokonság ott vett telket. Most is ott élnek, sőt jelenleg mi is ott lakunk a párommal, amíg épül a házunk. Négygenerációs család a miénk, és nagyon összetartó.

- Mikor döntötte el, hogy az egészségügyi pályát választja?
- Nagyon korán, talán hat-hét éves lehettem, amikor a nagyszüleim betegeskedni kezdtek, és sokszor jött ki hozzánk Kőrösi főorvos úr az asszisztensével, Boros Ilonával. Láttam, mennyire várják őket a nagyszüleim, mennyire megkönnyebbülnek a látogatás után. Akkor döntöttem el, hogy vagy „doktor néni”, vagy „ápoló néni” leszek.

- Volt a családban egészségügyi dolgozó?
- Nem, illetve mesélték, hogy nagyon régen az egyik üknagymamám bába volt, de őt természetesen nem ismertem. Szülésznő szerettem volna lenni, de később másképp döntöttem.

- Egészségügyi szakközépiskolát végzett?
- Az általános iskola után Budapestre, a Kállay Éva Egészségügyi Szakközépiskolába felvételiztem. Általános ápolói szakképesítést kaptunk. Gyakorlaton megfordultunk különféle kórházi osztályokon, így a szülészeteken is, akkor dőlt el bennem, hogy nem lennék képes ott dolgozni az abortuszok miatt. Értem, hogy vannak élethelyzetek, amikor egy nőnek nincs más választása, de megérteni nem tudom. A középiskolás éveim alatt belgyógyászatra készültem, úgy éreztem, az lenne nekem való. 1991-ben érettségiztem, augusztusban pedig már munkába is álltam. Játszottam a gondolattal, hogy jelentkezem az orvosi egyetemre, de aztán mégsem tettem meg. Úgy éreztem, az ápolónői munka sokkal közelebb áll hozzám. A Budai Honvéd Kórházban kezdtem dolgozni, a hasi sebészeten.

- Mint említette, a belgyógyászatra szeretett volna kerülni. Nehezen szokta meg a sebészetet?
- Nem, sőt, nagyon megszerettem, jól éreztem ott magam. Munka mellett tanultam, megszereztem a felnőtt szakápolói és a sztómaterápiai képesítést, mert ott, a sebészeten ezekre nagy szükségem volt.

- Mégis otthagyta a kórházat. Mért?
- Megkezdődtek az átszervezések, először csökkentették a létszámot, utána pedig átkötöztették az egész osztályt a központi kórházba. Nem esett nehezemre a bejárás, de lényegesen több időt vett volna igénybe, hogy eljussak az új munkahelyemre. Véletlenül szereztem tudomást róla, hogy felvétel van a battai rendelőben, jelentkeztem, és 1995 novembere óta itt dolgozom.

- Azonnal a sebészetre került?
- Először körzetben helyezkedtem el, Kőrösi főorvos mellett, de akkor indult el a foglalkozás-egészségügyi szakrendelés, ahol szintén asszisztáltam, és mivel volt hasi sebészeti gyakorlatom, az endoszkópián is dolgoztam, Farkas doktor mellett. Újra tanultam, megszereztem az emésztőszervi-endoszkópos szakasszisztensi képesítést is. 2000-ben nyílt lehetőségem rá, hogy átkerüljek a sebészetre, de mellette tovább dolgoztam az endoszkópián is. Most ismét váltok, ápolónő leszek az egynapos sebészeten.

- Miért döntött a váltás mellett?
- Egészen más szakrendelésen dolgozni, mint kórházban, az ágy mellett. Számomra ez az igazi, óriási töltést ad, hogy a betegek segítségére lehetek. Előkészítem őket a műtétre, utána felügyelek rájuk, gondoskodom róluk. Ezt a szakmát csak szeretettel szabad végezni, kedvességgel, mosollyal, mert a szeretet is gyógyít, és nemcsak a betegséget, hanem a beteget is gyógyítani kell. Aki műtétre vár, tele van félelemmel, meg kell nyugtatni, elmagyarázni, mi és miért fog történni vele, lesznek-e fájdalmai.

- Részt vesz a házi betegápolásban is. Ezt miért vállalja?
- A megalakulása óta dolgozom a Gondoskodás Ápolási Szolgálatban. Ezt a munkát is nagyon szeretem, annak ellenére, hogy embert próbáló feladat, főleg a hospice, ahol halálos betegekkel foglalkozunk. Át kell érezni a beteg helyzetét, a fájdalmait, és segíteni abban, hogy emberhez méltó életet éljen. Ehhez nagyon jó kapcsolatot kell kialakítanom az ápolttal és a hozzátartozókkal, és ez sikerül is, annyira, hogy szinte családtagnak tekintenek. Napi kapcsolatban vagyok a betegeimmel, ha személyesen nem is találkozunk minden nap, tudják, hogy bármikor felhívhatnak.

- Hogyan tudja feldolgozni a halált?
- Nem lehet megszokni, még akkor sem, ha az ember tudja, hogy előbb-utóbb mindenkinek meg kell halnia. Főleg a fiatalok halála megrázó.

- Hogyan fér bele ez a sokféle munka az idejébe?
- Minden nap ötkor kelek, elrendezek otthon mindent, aztán, ha délutános vagyok, akkor délelőtt végiglátogatom a betegeimet, nemcsak ápolási feladatokat látok el, hanem szükség esetén elmegyek a gyógyszertárba, a boltba. Utána elvégzem a munkámat a rendelőben, az estéket pedig igyekszem családi körben tölteni, de szakítok időt a barátaimra is. A párom hajómodellező, mindig elkísérem a versenyekre, szívesen horgászunk, olyankor egyik szememmel a pecabotot figyelem, közben a gobelinen dolgozom, hogy kihasználjam az időt. Sokat kirándulunk, bográcsolunk, beszélgetünk.

- Milyen tervei vannak?
- Szeretném elvégezni a hospice középfokú, illetve a hospice szakápolói tanfolyamot. Várom, hogy elkészüljön a házunk, bízunk benne, hogy a karácsonyt már ott tölthetjük. Lassan gyereket is szeretnénk, illetve gyerekeket, mert ha rajtam múlik, akkor három lesz. Természetesen, szeretnék helyt állni az egynapos sebészeten. Maximalista vagyok, mindenben a tökéletesre törekszem, és ha nem sikerül, nem adom fel, hanem addig próbálom, amíg végül elérem a célom. Alapelvem, hogy ha jót nem tudok tenni, rosszat nem szeretnék.

- Egy javaslatot várunk öntől, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Brunecker Jenőre gondoltam. Egy időben a betegem is volt, nagyon jó embernek tartom, akit érdemes közelebbről megismerni.