- Miért éppen a Pannonhalmi Bencés Gimnáziumot választották annak idején?
- Tizenhárom éves voltam, amikor elvesztettük édesapámat, aki hosszan tartó súlyos betegségben halt meg. A szüleim úgy gondolták: ott nem fogok elkallódni.

- Korán elkerült a szülői háztól. Nehéz volt az elszakadás?
- Az első három hónap igen, mivel nem mehettünk haza a kollégiumból, de olyan jó társaság jött össze, hogy egy idő után megszoktuk a család hiányát. Attól függetlenül, hogy izoláltan, egy domb tetején álló, bástyákkal körülvett kollégiumban éltünk, a szellem szabad volt. Ennek a táplálása mellett a test nevelését és a lélek gondozását is alapvetően fontosnak tartották a bencés atyák. A szabad gondolkodást, a toleranciát, az értékek tiszteletét és megbecsülését, a szociális érzékenységet is itt tanultam.

- Miért választotta az orvosi hivatást?
- Nyilván apám betegsége is szerepet játszott benne, de az osztályunk szelleme is. A harminchat végzősből heten orvosi, hatan jogászi pályára adták be jelentkezésüket. Amikor aztán helyhiány miatt nem vettek fel az egyetemre, dacossá váltam. Meghatározó élményeket szereztem a Koltói Anna Kórházban – ma Országos Baleseti és Sürgősségi Intézet-, ahol az Idegsebészeten beteghordó-műtősként helyezkedtem el. Ekkortól már tudatosan készültem a pályára. Az egyetem utolsó évében ösztöndíjasa lettem a Borsod megyei kórháznak, aminek a traumatológiai osztályán dolgoztam a szakvizsgáig. Másodállásban rohamkocsiztam a megyei mentőállomáson.

- Hogyan került Százhalombattára?
Miskolcon először nővérszállón, majd garzon, végül egyszobás szolgálati lakásban éltem feleségemmel és fiammal. Esélyünk sem volt arra, hogy megfelelő lakáshoz jussunk. Az sem volt mellékes, hogy egyre nehezebben viseltük a havi háromszázötven-négyszáz órás távolléteket. Akkoriban ugyanis nem öt-nyolc ügyeletet kellett ellátni a kórházban, hanem tizenkettő-tizennégyet délután fél öttől reggel fél nyolcig. Miskolcon öt év alatt tíz évet dolgoztam, persze a sok munkának az előnye is megvolt: nagy gyakorlatot szereztem széles spektrumban.
Egy alkalommal feleségem rokonait látogattuk meg Százhalombattán, amikor értesültem arról, hogy a battai rendelőben krónikus a sebészhiány. A lakásproblémák, a nagy megterhelés, a rengeteg távollét együttesen motiválták a váltást: a szakrendelőben nem kellett ügyelni, esély nyílt arra, hogy kényelmes otthont teremtsünk magunknak. Érden ugyanis volt egy telkünk, ahol elkezdhettünk építkezni.

- Akik a városban ismerik Önt, nagyon jó orvosnak tartják, de azt is sokan tudják, hogy imád operálni. Nem érzi úgy, hogy kórházi sebészként több szakmai kihívással találkozott volna?
- Köszönöm az elismerést. Az sem volt kevés kihívás, amivel itt szembekerültem és nem kevés az eredmény, amit elértünk. 1992-ben az országban elsőként a battai rendelőben végezhettünk endoszkópos vizsgálatokat, ami akkor legalább akkora áttörésnek számított, mint most az egynapos sebészet elindítása. Nagyon tiszteltem Kulka professzort - az ország egyik meghatározó sebésze volt -, aki arra tanított minket, hogy a műtőasztal a sebészetnek csak harminc százalékát teszi ki. A többi diagnosztika és egyéb gyógyító tevékenység. A nagy műtétek valóban kimaradtak az életemből az utóbbi évtizedekben, de minden egyéb lehetőséget kihasználtam, a lehető legszélesebb spektrumban műveltem és művelem a szakmát.

- A törekvések egyik gyümölcse a napokban érik be. Hamarosan az Ön irányításával indul el az egynapos sebészet Százhalombattán. Milyen érzésekkel készülődik rá?
- Természetesen örömmel és izgalommal. Ez egy évtizedes történet vége és egy újnak a kezdete. A ’90-es évek második felében, amikor túljutottunk az első reformhullámon, már szóba került, hogy az intézményt tegyük alkalmassá egy magasabb szintű ellátásra. Mindig megpróbáltunk a lehető leggyorsabban reagálni a szakpolitikai elképzelésekre, ezekhez alkalmazkodtunk akkor is, amikor a labor fejlesztéséről és az egynapos sebészet feltételeinek kialakításáról döntöttünk. Az intézmény bővítése és rekonstrukciója révén 1999 májusára minden elkészült az induláshoz, de a szükséges rendeletet „elfelejtették kiadni”. Az ok a szakmai ellenszél volt. Az érvek között sok elfogadható is szerepelt, mint például az, hogy éppen azok a kisebb műtétek kerülnének ki a kórházakból, amiken gyakorolni tudnak a jövendő orvosok. Az élet végül is kikényszerítette a változást.

- Az új ellátás egyértelműen pozitív átalakulást hoz az életünkben, de az egészségügyi reform most zajló folyamatairól már nehéz ugyanezt állítani. Ön hogyan látja?
- 1987 óta „reformlázban” égünk, és az első szabadon választott kormánytól eltekintve ciklusonként két-három-négy egészségügyi minisztert fogyasztott el a politika. Minden kormány- és miniszterváltás újabb és újabb egészségügyi programot hozott. Az egészségügy a legköltségesebb és legbonyolultabb „üzem”, amelyben minden változás időt és energiát igényel. A hallatlanul sok pénz sokféle érdeket mozgat. Ha bármelyik reformprogramot, amely az elmúlt húsz évben született, szisztematikusan végigvitték volna, nem kerültünk volna abba a káoszba, amely jelenleg jellemzi az egészségügyet. A legnagyobb problémának azt tartom, hogy a tisztán szakmai kérdésekben is a politika akar dönteni, márpedig kiérlelt, komoly alapokon nyugvó döntéseket nem lehet a szakma nélkül meghozni. A jelenlegi politikai kurzus egészségügyi programja kiváló, de van két óriási szépséghibája: a gyakorlati intézkedéseket egyetlen esetben sem egyeztették azzal az egészségügyi szakmával, amelynek azokat végre kellene hajtania, a szakmai kamarákat pedig ellenségnek kiáltották ki, és lehetetlen helyzetbe hozták. Az is óriási hiba, hogy a szakpolitika nemhogy csökkentené, hanem még gerjeszti is az orvos ellenes hangulatot, ami a gyógyítás legalapvetőbb feltételét teszi tönkre: a beteg és az orvosa közötti bizalmi viszonyt. Mindebből következik, hogy a legrégebben és szakmai szervezetek által is javasolt változtatások sem hozzák meg a várt eredményt. Például a vizitdíj eredeti célja az volt, hogy kiszűrje azokat, akik feleslegesen veszik igénybe a szolgáltatásokat. Ezzel szemben ma csak azokat tartja távol az orvostól, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. A szegényebb városokban és kerületekben csökkent leginkább a betegforgalom, így az ott működő rendelők a csőd szélére kerültek. Január elsejétől fizetni kell az ellátásért azoknak, akiknek nincs társadalombiztosításuk. Egy szakorvosi vizsgálat, majd labor és egyszerű kezelés tíz-tizenkétezer forintba fog kerülni a vizitdíjon felül. Mintegy kétmillió ember maradhat ellátás nélkül, akiknek esélye sincs rá, hogy bejelentett munkához jussanak, és ezzel járulékfizetővé váljanak. Ebben az államnak óriási a felelőssége, és ha valami társadalmi robbanáshoz vezethet, akkor ez az.

- Fontosnak tartja a közéleti szereplést?
- Fontosnak tartom, hogy ha valamit tehetek a kollégáimért, munkatársaimért, barátaimért, betegeimért, akik megbíznak bennem, akkor azt megtegyem.

- Több mint tíz évig dolgozott az egészségügyi központ szakmai vezetőjeként, aztán 2003-tól visszaminősítették csoportvezető főorvossá. Mi volt az oka?
- Gondolom - mivel indoklást nem kaptam -, az akkori városvezetésnek nem volt szüksége rám azon a területen. Egyébként nem érzem visszaminősítésnek, mivel betegeim száma és a tőlük kapott visszajelzések értékes minősítések.

- Egészen professzionális saját honlapot üzemeltet, ilyesmihez a legtöbb embernek se ideje, se türelme nincs.
- Ez a hobbim, számomra élvezet foglalkozni vele. Én készítettem a Százhalom Egészségügyi Központ és a megyei orvosi kamara honlapját is.

- A fotózáshoz is nagyon ért, és gyönyörű képeket készít az utazásai során. Tanulta?
- A gimnáziumokban az én időmben vezették be a gyakorlati oktatást, nálunk fotólaboratórium működött. Egyszer megnyertem az országos középiskolai fotókiállítást. Hogy szenvedélyes utazó lett belőlem, azzal kezdődött, hogy szenvedélyes dohányos voltam. Napi két dobozzal szívtam, és többször is megpróbáltam letenni, eredménytelenül. Aztán jött egy olyan időszak, amikor nagyon kerek volt az életem minden szempontból, de ahhoz, hogy változtassak, negatív élmények is hozzájárultak. Amikor a megyei kamara alapító ülésén a szavazatszámlálás eredményére vártunk, és én a dohányzó kollégákhoz csatlakoztam a büfében, néhány tüdőgyógyász elment mellettünk, és megjegyezték, hogy ha tudták volna, hogy dohányzom, nem voksolnak rám. A következő eset, amikor nagyon elszégyelltem magam, az volt, hogy lebuktam egy betegem előtt, akit én szoktattam le. Letettem a cigit, de hogy vigaszom is legyen, otthon elhatároztuk, az árát utazásra fogjuk költeni. A gyerekeim már felnőttek – fiam informatikus mérnök, lányom a műegyetemre jár -, de még mindig követelik a közös utakat. A feleségem pedig nemcsak csodálatos anya, hanem kiváló szervező is. Legközelebb adventkor utazunk, Prágába vagy Krakkóba.

- És a munkájában milyen tervei vannak?
- Szeretném folytatni, amit jelenleg csinálok, ha lehet, mindig magasabb színvonalon, és szeretném sikeresen vezetni az egynapos sebészetet.

- Kit javasol a következő Premier plánba?
- Kovács Lászlóné Etát, az egészségügyi központ főnővérét. Úgy gondolom, hogy az ő erőteljes, határozott egyénisége és munkabírása nélkül nem hajthattuk volna végre olyan zökkenőmentesen azt a rengeteg változást, amelyek az elmúlt éveket és jelenünket is jellemzik.