Premier plán – Lukácsy Judit
Nem félek az unalmas óráktól

  • img

Elsősorban pedagógus. Vagy elsősorban anya. Nehéz eldönteni, de az biztos, hogy mindkét hivatásában a maximális helytállásra törekszik. Fontos számára a számvetés. Mint mondja, ezt el kell végezni minden este, emellett szükség van a nagyobb összegzésekre is az élet jelentős fordulópontjain. Ez persze nem jelenti azt, hogy Lukácsy Judit állandóan elemezné a sorsát, de mindig tudja, mi az, ami mögötte és mi az, ami előtte áll.

- Hajmáskéren nőttem fel – meséli. - Két bátyámmal hárman vagyunk testvérek. Édesanyám pedagógusként, édesapám tisztviselőként dolgozott, indirekt módszerrel neveltek bennünket, ez azt jelentette, hogy voltak elvek, elhangzottak a tízparancsolaton alapuló intelmek, de szinte semmit sem tiltottak nekünk. Ez a feltétel nélküli bizalom fegyelmet, biztonságot adott, és kitartást, hogy elérjük, amit szeretnénk.

- Mikor döntötte el, hogy pedagógus lesz?
- Középiskolás koromban úgy terveztem, hogy valamilyen érdekes, kreatív foglalkozást választok, szerettem volna divattervező lenni, de aztán másképp alakult az életem. Érettségi után két évig dolgoztam a Pikler Intézetben, ott határoztam el, hogy jelentkezem a Gyógypedagógiai Főiskolára. A végzés után a siketek és nagyothallók iskolájában vállaltam munkát, öt évet töltöttem ott, közben férjhez mentem, megszülettek a lányaim.

- Mikor kerültek Százhalombattára?
- A férjem itt vállalt munkát a DKV-ban, lakást is kaptunk. Úgy érkeztünk Százhalombattára, mint a legtöbb betelepült. Életem legszebb időszaka volt, végtelenül boldog voltam a három pici lányommal. Négy évet töltöttem gyesen, utána az Arany János iskolában, a kisegítő tagozaton kezdtem dolgozni. Azóta is ebben az intézményben tanítok.

- Miért éppen gyógypedagógus lett?
- Úgy éreztem, hogy ott a helyem. Pedagógusnak lenni nem könnyű, a gyógypedagógus munkája pedig különösen megterhelő, egész embert kíván. Tizenkét év után úgy éreztem, hogy váltanom kell, közben elvégeztem a német szakot is, azóta az alsó tagozatban tanítok, itt szinte minden területet kipróbálhattam. Nem szakadtam el a gyógypedagógiától, mert otthon szívesen vállaltam beszédjavítást, az iskolában pedig fejlesztő munkát is végzek.

- Nem kényeztette el az élet, hiszen érték csapások. Hogyan tudott talpon maradni?
- Amikor a legnagyobb lányom tizenöt éves volt, özvegyen maradtam. Nehéz időszak volt, de átvészeltük. Az a meggyőződésem, hogy a nehézségekért nem szabad másokat, vagy a körülményeket okolnunk. A bajok azért történnek meg velünk, mert megtörténhetnek, a problémáinkat pedig nekünk magunknak kell megoldanunk. Soha nem sírtam tele mások zsebkendőjét, mert az nem segít. Nem kerestem a bajt és a feladatokat, azok találtak meg engem, nekem csak meg kellett felelnem a kihívásoknak. A lányaimat úgy neveltem, ahogyan a szüleim neveltek engem. Igyekeztem átadni nekik mindent, amit tudok, és arra törekedtem, hogy biztosítsam számukra a fejlődés lehetőségeit. Százhalombatta ideális város, mindent megtalálhatunk helyben, nagyon sajnálom, hogy sokan ezt nem veszik észre. Anyagilag nem adhattam jelentős útravalót a gyerekeimnek, de éltünk azokkal az adottságokkal, amelyeket a város kínált: nyelveket tanultak, zenéltek, énekeltek, sportoltak. Mindent kipróbálhattak, ami érdekelte őket. Az volt a célom, ami minden szülőnek, hogy a gyerekeim többek legyenek nálam, és ez nemcsak az iskolázottságot jelenti, hanem az életben való eligazodás biztonságát is.

- Nem lehetett könnyű egyedül felnevelni a lányokat. Sok áldozatot követelt?
- Nem nevezném áldozatnak, mert nem annak érzi az ember. Inkább ügyes fogások voltak ezek: a legtöbb ruhájukat magam varrtam, és hogy ne különbözzenek a többi gyerek ruháitól, belevarrtuk a divatos márkák címkéit. Voltam patentozó kisiparos, éjszakánként kerámiákat festettem, emellett amit lehetett, megtermeltünk a kertben, mert volt egy telkünk fönt, a hegyen. Amikor elkezdték önállóan, a saját útjukat járni, nehéz volt, mert rettentően aggódtam értük. Bíztam bennük, de úgy éreztem, a világ nem olyan biztonságos, mint amilyen az én gyerekkoromban volt.

- Mi változott?
- A világ is változott és az emberek is. Nem tudnak örülni, állandóan az foglalkoztatja őket, mi lesz, eközben nem értékelik azt, ami van. Ez nagy hiba, mert a boldogság az apró örömökből tevődik össze. Csökkent az iskola iránti bizalom: más beíratni egy gyereket és megint más rábízni őt a pedagógusokra. Ebben a légkörben nagyon nehéz jól dolgozni. Nincs okom panaszra, mert sok örömöm volt a tanítványaimban, és ha valaki közülük másképp emlékszik, innen üzenem, hogy már nem emlékszem a lustákra.

- Időközben elköltözött Százhalombattáról. Nem vágyik vissza?
- A lányaim felnőttek, már három unokám van, azért költöztem Budapestre, hogy a közelükben legyek, ha szükség van rám. Továbbra is Százhalombattán dolgozom, ingázóként. Egy év múlva nyugdíjba megyek, nem félek attól, hogy unalmas órák várnak rám, mert ha akarom, nagyon fontos és elfoglalt vagyok, emellett szeretek kötni, varrni, horgolni, énekelni és olvasni. Egyre több körülöttem az idős ember, érdekel a gerontológia, az idős emberekkel való törődés. Azt hiszem, a karitatív feladatok megtalálnak, sokan kérnek majd tőlem segítséget, én pedig nem tudok nemet mondani. Örülök, ha hasznára lehetek valakinek.

- Kit javasol, kinek a bemutatásával folytatódjon a Premier plán?
- Sok remek embert ismerek, nem könnyű egyet választani közülük. Buzay Józsefre, a Szákom Kft ügyvezetőjére gondoltam. Sokoldalú embernek tartom, hiszen amellett, hogy építész, sikeres cégvezető, énekelt a Liszt Ferenc Vegyeskarban, táncolt a Forrmás Együttesben, tagja volt az iskolaszéknek, és úgy látom, hogy ha belekezd valamibe, azt sikerre viszi. Szeretném, ha őt mutatná be legközelebb a Hírtükör.

Hozzászólás

E-mail címe rejtve marad. A kötelező mezők *-al vannak jelölve.

Megszakítás