Dél-Brazíliába a XIX. században tízezer szám érkeztek német és olasz telepesek, akik ma is ismerik gyökereiket, és megőrizték identitásukat. Ám ma is akadnak csoportok, amelyeknek mentalitása eltér a környéken élőktől, konyhájuk is különbözik. Családneveik is különösek. Sok közöttük a Tóth, Harangozó, Bokor és Finta nevű, kisebb részük pedig Kitzberger vagy Ersching névre hallgat. Felmerült a vélelem, hogy ők lennének a „húngaresek” kései leszármazottai. Kapcsolatba léptek a Sao Paoloban működő Magyar Ház munkatársaival, akiktől megtudták, bizonyára a Brazíliába kivándorolt magyar emigránsok leszármazottai lehetnek, de a generációváltások során teljesen asszimilálódtak. A Magyar Ház készségesen segítette őket abban, hogy minél többet tudhassanak meg a magyar kultúráról, történelmünkről, és népi gyökereinkről, a néptánc motívumainkról, a népdalainkról.

A teljes bizonyságot és segítséget Boglár Lajostól, a magyar Brazília-kutató néprajz- és antropológus szakaembertől kapták. A munkába bekapcsolódott Őry Kovács Kata antropológus is, akivel családfakutatást is végeztek. Megállapítást nyert, hogy Brazília Santa Caterina államában mintegy háromszáz magyar származású él. A legöregebbek még emlékeznek a tej, kenyér, biblia szavunkra. A kutatók feltárták, hogy az egykori kivándorlók Veszprém megyéből származnak. Az 1870. évi filoxéra járvány után indulhattak útnak, amikor a kór elpusztította szőlőültetvényeiket.

Claudia szerint az őse egy valaha volt, elmagyarosodott sváb lehetett. A csoport tagjai úgy érzik, identitásuk megerősítésének leghatásosabb eszköze a néptánc, a népzene. Szombatonként találkoznak, és három-négy órán keresztül próbálnak, és népdalokat tanulnak. Munkájukat a Magyar Ház és Őry Kovács Kata is segíti. Kata ugyan nem hivatásos koreográfus, de kazettákkal látja el őket. Így mintegy harminc számot tanultak be, a dunántúli, a mezőségi és kalotaszegi táncmotívumok szerint. Büszkeségük egy látványos koreográfia, amelyet István, a király zenéjére állítottak össze. Hat évvel ezelőtt járt először hazánkban a tizennégy táncos. Két hét alatt bejárták a Dunántúlt, és ellátogattak Békéscsabára is, ahol sok táncmotívumot ismerhettek meg. Örömmel vették a százhalombattai meghívást. Remélhető, hogy feloldódott már bennük a korábbi identitás-válság, hiszen meggyőződésükké vált, hogy a magyar kultúra legszebb szelvénye a néptánc. És most már büszkék magyar származásukra.