A 9. századtól a hagyomány egyöntetűen vallja, hogy Szent Jakab apostol sírja a spanyolországi Compostella városában van. A legenda szerint a feledésbe ment sír helyét éjszaka csodálatos fény jelölte meg, a kegyhelyet 800 óta egyre növekvő tisztelet vette körül. Először egy kis kápolnát építettek föléje, majd 1075 és 1128 között megépült a bazilika, amely lényegében ma is áll. Az európai zarándokok négyféle útvonalon közelítik meg Compostellot, mind a négy az El Caminohoz, „az út”-hoz tartozik.

Az út

Tari László Pamplonából indult el a Camino Frances-en. Utólag már bánja, hogy onnan, mert ezzel mintegy 100 kilométerrel lerövidítette az eredeti zarándokutat. Nem akart a trombózisos lábával mindjárt az elején nekivágni a Pireneusoknak. Most azt mondja, kishitű volt, mert az út során azt tapasztalta, hogy minden sikerül, amit akar. Nem tudja, mi adott akkora erőt, másfél órával az után, hogy elhagyta a város zaját, úgy érezte, szinte tapinthatóan körülveszi valami, ami óvja, védi.

A zarándokok útja dombokon-hegyeken, vízmosásokon, erdőkön, ligeteken, városokon és falvakon vezet keresztül. Ennek megfelelően vannak teljesen kiépített, szilárd burkolattal ellátott és az autós forgalomtól elzárt szakaszai, és olyan részei is, amelyek inkább nevezhetők ösvénynek, mint útnak. A vándorokat igen részletesen megírt útikönyvek, saját maguk által emelt kisebb-nagyobb kőrakások és egy hagyományos jel vezeti. A kagyló, amely hol fákra, hol az útra festve, vagy kövekbe vésve mutatja a helyes irányt, Szent Jakab legendájához tartozik. Amikor a vértanú koporsója a tengerbe esett, egy zarándok utána ugrott, és amikor feljött a habokból, kagylók borították a testét.

A zarándokok speciális útlevelet kapnak, aminek segítségével használhatják a számukra kialakított olcsó vagy ingyenes szálláshelyeket. Ezek között akad olyan is, ahol két ágy van egy szobában, de olyan is, ahol nyolcszázan alszanak egyetlen csarnokban. Egyes helyeken emeletes ágyak, máshol csak földre terített laticelek várják a megfáradt vándorokat, és olyan konténerszálláson is megfordult Tari László, ahol nyolcvan literes bojlerben melegítettek vizet harmincnyolc főre. Némelyik pihenőhelyen ételt is kínálnak, máshol együtt főznek a betérők, és közösen veszik meg a vacsorához való bort is.

Ha városokon keresztül vezet a Camino, akkor minden esetben megjelölik a látnivalókat, nevezetességeket, de ha valaki nem akar betérni, az elkerülő útvonalon halad tovább. A zarándokokat kedvesen, segítőkészen fogadják a helybeliek, aki csak spanyolul beszél, mutogatással próbálja informálni az érdeklődőt.

Tari László a május 23-i indulás előtt két könyvet olvasott el a zarándokútról, kétszer látogatott el a fővárosi Camino Klub rendezvényére, és felkereste a battai Vincze házaspárt is, akikről tudta, hogy megtették a zarándokút egy részét. A fizikai felkészülést karácsonykor kezdte. Ha rossz idő volt, futópadon, ha jó, a környéken gyalogolt. Vállalkozása költségeinek legnagyobb részét a felszerelés tette ki. Mivel korábban nem túrázott, nem volt megfelelő bakancsa, szandálja, botja, esőköpenye. Mindenből a legjobbat vette meg, mert nem akarta, hogy a feltört lába hátráltassa célja elérésében. Ha tízkilós hátizsákkal gyalogol az ember dombnak felfelé, akkor huszonöt deka súlyfelesleg is rettenetesen soknak tűnhet. „Volt, hogy úgy döntöttem, nincs szükségem villára és kanálra, és megszabadultam tőlük” – emlékszik vissza.

Az út persze nem sportverseny, mindenki a saját tempójában halad. Részben ezért mennek a legtöbben egyedül. A legidősebb zarándok, akivel találkozott, egy nyolcvankét éves férfi volt Mexikóból. Pacemakerrel és oxigénálarcban tette meg napi négy kilométeres távját, amin a fia kísérte. A nap végén taxival indultak a szállodába, és azzal tértek vissza másnap reggel ugyanoda, hogy folytassák a zarándokutat.
Az évezredes útvonalat különleges atmoszféra lengi be. Kár, hogy időközben sokan az üzletet is megszimatolták benne, amit már egymással versengő éttermek és szállások jeleznek.

A cél

Miért indult el? Igazából nem tartozik senkire – mondja -, annyit azonban elárul, hatvanegy év alatt nagyon sok sérelem, bosszúság, méreg, megaláztatás gyűlt össze benne, amit már egyre nehezebben viselt. Le akarta rakni, és ez sikerült. Most nem haragszik senkire a világon. Nem tudja, meddig fog tartani ez a nagyon kellemes érzés, de ha elmúlik, visszamegy a Caminora. „Csoda dolgok történtek velem” – mondja, míg az útközben készített fotókat nézegetjük. Mélyen megérintette a táj szépsége, a különleges épületek, terek, kertek, szobrok, amiket látott.
Találkozások

Negyvenig számolta a különféle nációkat, akikkel út közben összeakadt, aztán rájött, felesleges. Találkozott olyan vándorral, akinek le kellett vennie a bakancsát és a zokniját, mert ő már nem tudott előrehajolni a fájós dereka miatt, de olyannal is, aki neki kente be a lábát kérés nélkül. Volt, hogy megosztotta az ételét valakivel, aki éhes volt, aztán másnap maga szenvedett szükséget, de egyáltalán nem bánta. A Caminon nem illik faggatni a másikat, de egy valamit mindig meg kell kérdezni: „Hogy vagy? Segíthetek valamiben?” A kialakuló kapcsolatokban nincs szerepe sem a pénznek, sem a hatalomnak, sem a politikának, sem a szexualitásnak, az El Caminon nem játszanak az érdekek.

Vannak olyan zarándokok is, akik nem a hagyományos értelemben járják az utat. Egyikük az a spanyol férfi, aki negyvenkét évvel ezelőtt nem kínált meg a borából egy arra járó szomjas vándort. Annyira megbánta, hogy az Iroche nevű kisváros határában állomáshelyet létesített, ahol két ezer literes tartály várja az úton levőket. Egyik mindig tele van friss vízzel, a másik pedig finom borral. Senki sem iszik belőlük egy pohárnál többel.
Olyan „zarándok” is létezik, aki egy métert sem tud menni a maga lábán, de minden hajnalban asztalt teríttet az utazóknak friss kávéval, hűtött vízzel, gyümölccsel, süteménnyel. Ő így járja az útját.

Legmegrendítőbb találkozása az volt, amikor megismerte azt a férfit, aki tizenkét éve a Caminon vesztette el a feleségét. Azóta élő legendává vált, semmiért sem kell fizetnie, hiszen nem is tudna. Tizenkét éve oda-vissza járja az utat, viszi magával a hitvese hamvait, és csak akkor akarja letenni a bánatát, ha az ő útja is véget ér.

Képek

Tari László Pamplonában kezdte a fényképezést, és ahogy telt az idő, egyre inkább kitanulta a digitális fotózás rejtelmeit. Olyannyira, hogy némelyik képét szuvenírboltban is árulni lehetne. A szivárványtól az ódon templomokon és különleges szobrokon keresztül rengeteg mindent megörökített. A legkedvesebb fotókat legutoljára mutatja meg. Egyiken egy krétával az aszfaltra rajzolt spanyol felirat látható: „Kampay japon Lobo” Magyarra fordítva „Üdvözölnek a japánok, Lobo!” „Harminckét kilométeres gyaloglás volt mögöttem, és nagyon nyomorultul éreztem magam – meséli. A lányom élt Japánban, így nagyon sok az ottani ismerősöm, otthon pedig Lobó a becenevem. Úgy éreztem, a felirat nekem szól. Eltűnt minden fáradtságom, szinte szaladtam a hátra levő nyolc kilométeren” – meséli.

Az utolsó fotón egy tágas mezőn letűzött bot körül körkörös, mandala szerű alakzatban kisebb-nagyobb kövek láthatók. Mindegyiket egy-egy zarándok tette le. Ki tudja, mióta növekszik háborítatlanul és szinte észrevétlenül a különös emlékmű. „Míg élek, nem felejtem el ezt a helyet - meséli. Számomra ez az El Camino. Ez az út.” Mutassa meg a fotón, melyik az ő köve – biztatom. ”Mindenki ezt kérdezi, de nem mondom meg” – feleli mosolyogva, miközben a könnyeit törölgeti.
Történetéhez annyit tesz még hozzá, mostantól bármikor lesz egy órája arra, hogy a Caminorol meséljen annak, akit érdekel. A telefonszámát bárki megkaphatja a Pártok Háza portáján.