- A Jászságban születettem, ott végeztem el az általános iskolát, majd a debreceni vegyipari technikumban tanultam. A bátyám ott járt egyetemre – meséli -, így természetes volt, hogy én is „debreceni diák” leszek. 1969-ben végeztem, és a kínálkozó lehetőségek közül Százhalombattát választottam. Ígéretes volt a fejlődő olajfinomító, a főváros-közeli település. Az idegen környezetben rengeteg szabadidőm volt, így az irodalom iránt érdeklődő barátaimmal megalakítottuk a Villon Irodalmi Színpadot. Fiatalok voltunk, kerestük a helyünket, értelmes elfoglaltságra vágytunk, ez remek időtöltést, tartalmas együttlétet ígért.

- Akkoriban sorra jöttek létre az irodalmi színpadok. Nehéz lehetett kitűnni a sokaságból…
- Abban egyetértettünk, hogy nagyon jól akarjuk csinálni. Beszéd- és mozgástechnikát tanultunk, rengeteget olvastunk, és szenvedélyesen vitatkoztunk világmegváltó terveinkről. Elérkeztünk azonban egy olyan szintre, amikor úgy éreztük, külső segítség nélkül nem tudunk tovább fejlődni, ezért egy fővárosi rendezőnő segítségét kértük, akitől mindannyian rengeteget tanultunk. Számíthattak ránk a helyi rendezvényeken, emellett megyei és országos megmérettetéseken is gyakran vettünk részt. Bizonyára ez is szerepet játszott abban, hogy mindinkább humán érdeklődésűvé váltam, de furcsa kettősségként megmaradt bennem a műszaki területek iránti vonzalom is. Sok versmondó versenyt nyertem és novella pályázatokon is értem el sikereket. Négy évig intézményesen tanultam színjátszó rendezést, így amikor rendezőnk, Szalay Katalin elment tőlünk, én vettem át feladatait. Irodalmi műsorokat szerkesztettem, forgatókönyveket írtam, mind bonyolultabb képi világú színdarabokat rendeztem és játszottam is. Sokszor nyertünk országos vetélkedőket, arany minősítést szereztünk, részt vettünk a „Ki mit tud?”-okon, szerepeltünk a tévében. De mi szerencsére olyan csapat voltunk, amely nem csupán az előadásokat tartotta fontosnak, emberséget, kitartást, felelősségvállalást és világlátást, a kíváncsiság művészetét lestük el egymástól és fejlesztettük ki egymásban. Csaknem egy évtizedig működött a színpad, akkor a lányom születése átrendezte az életemet, és sajnos, nemsokára megszűnt a társulat. Az irodalom és az írás szeretete természetesen megmaradt, ezért nagyon örültem, amikor a Hírtükör alakulásakor engem is megkeresett Takács Péter. Rendszeresen publikáltam, a rendszerváltás után pedig engem bíztak meg a főszerkesztői feladattal, amit 2003-ig láttam el. Közben elvégeztem a MÚOSZ újságíró képző stúdióját és a Magyar Rádió hírszerkesztő tanfolyamát.

- Hogyan került kapcsolatba a televízióval?
- Először nyilatkozóként szerepeltem a városi televízióban, Százhalombatta és az ország rendkívül izgalmas és pezsgő közéletéről kérdezték meg a véleményem. A nyolcvanas évek végén jártunk, lelkes amatőrök készítettek felvételeket a helyi eseményekről, és ezeket a híradókat a mozielőadás előtt két tévékészüléken láthatták a nézők. Nemsokára átkerültem a kamera másik oldalára. Életem első igazán komoly feladataként a Parlamentben beszélgethettem két országgyűlési képviselőnkkel, dr. Kovács Lászlóval és dr. Szűcs Istvánnal. Soha nem feledhető élményem, hogy ebben a fantasztikus környezetben, vezető politikusokkal beszélgethetek karnyújtásnyi távolságra a miniszterektől. A városi televízió első, bő évtizedes történetében - amelyet Jován László jegyzett főszerkesztőként - szinte nem volt olyan fontos politikus, közéleti szereplő, vagy művész, aki nem járt stúdiónkban, vagy, akihez nem látogattunk el.

- Mindkét helyi médiumban jelen volt, melyikben dolgozott szívesebben?
- Kétségkívül a televíziózás jelentette az összetettebb kihívásrendszert és talán ezért, több sikerélményt is adott. Az újság személytelenebb, puritánabb, más megközelítési módokat igényel. Szívesebben vezettem műsort a televízióban, mivel a Hírtükör főszerkesztői feladatai kevésbé voltak újságíró szakmai kihívások. Rengeteg fejtörést és álmatlan éjszakát okozott, hogy egy kisvárosi közösségben rendkívüli érzékenységeket és érdekrendszereket kell figyelembe venni.

- Az ügyvezetői munka egészen más, mint műsort vezetni. Erre vágyott?
- Amikor tavaly elvállaltam a tévé vezetését, elsősorban azért tettem, mert kétségbeejtően alacsonynak éreztem a színvonalát. Talán azt is éreztem, hogy évtizednyi munkánk eredményei vannak veszélyben, inspirált a kihívás. Nagy és nehéz munka a csapatépítés, és most lehetőségem van arra is, hogy a műsorfolyam egészét befolyásoljam. Számomra nagyon fontos a stílus, a nyelvi szépség, az intellektuális színvonal. Muszáj a mindenséget megcélozni, tudomásul kell venni, hogy a jó szakmai szint alapkövetelmény. Műsort egyelőre nem kívánok vezetni, de a háttérből fogom a mikrofont tartó kezet, tapasztalataim, ismereteim átadásával szeretnék segíteni munkatársaimnak.

- Most, hogy hosszú távra kapott megbízást, érdemes tervezni. Milyen változásokra számíthatnak a nézők? Kis helyi tévé marad, vagy megcélozza a regionális szerepet?
- Annak eldöntése, hogy helyi, vagy regionális televíziót csináljunk, a tulajdonosok hatáskörébe tartozik. De addig is rengeteget kell dolgozni annak érdekében, hogy minden munkatársamban kialakuljon a belső igényesség. Fontos, hogy munkánkat ne pusztán anyagi ellenszolgáltatásért végezzük, törekedjünk a minél magasabb színvonalú, sikerélmények, a nézői és a tulajdonosi elismerés megszerzésére. Ezek persze időigényes folyamatok, de mint tudjuk, a leghosszabb út is az első lépéssel kezdődik. Megítélésem szerint eddig a mennyiségi szemlélet volt a televízió legnagyobb hibája. Az a véleményem, hogy inkább kevesebb, de jobb műsort kell készíteni. Akik nézik adásainkat, észrevehették, hogy olyan vendégeket hívunk, akiknek fontos a véleménye, érdekesek a gondolatai, döntései emberek ezreinek életére vannak hatással. A városi televíziónak alapvetően közszolgálati feladatokat kell ellátnia, jó ízléssel, választékos nyelvhasználattal és stílusban, megfelelő intellektuális színvonalon. Be kell mutatnunk, hogy milyenek vagyunk, hogyan működnek intézményeink és közösségeink. Nekünk mindig a nézőkre kell gondolnunk, hogy kiérdemelhessük megtisztelő figyelmüket és elismerésüket!