- Családom nagyon megszenvedte a XX. század politikai, társadalmi viharait. Borsod és Gömör megyei középparaszt nagyszüleimet a Rákosi rendszerben kényszermunkára ítélték. Anyámat 1945-ben „málenkij robotra” hurcolták Ukrajnába, ahol a két évig tartó bányamunka kikezdte egészségét. Apám 1948-ig szovjet hadifogságban volt, az 1956-os forradalom után hónapokig zaklatták, többször megverték, kidobták az állásából. Később sikerült újra elhelyezkednie, és nyugdíjazásáig vájárként dolgozott. Azokban a zaklatott években, 1959-ben születtem. Egy testvérem van. Édesanyámra szinte csak a kórházakból emlékszem, tizenegy éves voltam, mikor eltemettük. Anyai nagyanyám, nagyapám halála után hozzánk költözött, ő nevelt. Hatvanöt éves korában kényszerült elhagyni lakóhelyét, nem tudott beilleszkedni a mi falunkba, nem láttam, hogy akár egyszer is elhagyta volna az udvarunkat, pedig még huszonöt évig élt. Ennek ellenére nem volt rossz gyermekkorom. A 60-as, 70-es években már nyugodtan éltünk. Falunkban még működött a hagyományos faluközösség. Egymást segítő, becsületes, dolgos, magyar emberek vettek körül. Érettségi után munkába álltam, segédmunkás majd gépkocsivezető voltam.

- Szavaiból az derül ki, hogy életcél és hivatástudat nélkül kezdte el az életet.
- Nem életcél nélkül, de valóban nem tudtam, mi legyek. A barátaim lassan kikoptak mellőlem, mert valamennyien egyetemre, főiskolára jártak. Gondoltam, én sem lehetek rosszabb náluk, így – nem túl nagy meggyőződéssel –, de elvégeztem Nyíregyházán a tanítói főiskolát. Nem tanultam túl sokat, csak annyit, amennyit szükséges volt. A főiskolán töltött három esztendő volt életem leggondtalanabb időszaka.

– Merre vezetett életútja a főiskola után?
- Jobb híján tanítani kezdtem. Abban az időben nagy pedagógushiány volt, különösen falun volt sok állás. Borsod megyében, Göncön kezdtem dolgozni. Hirtelen egy gondtalan fiatalemberre rászakadt huszonöt gyerek minden gondja. Az évfolyam legjobb osztályát kaptam. A felelősség kényszerített. Egész délután az órákra készültem, még hajnalban is felkeltem, és a kezdeti keservek után kezdtem már valamit kapizsgálni a szakmából. Ennek ellenére megváltásnak éreztem, hogy fél év múlva be kellett vonulnom katonának, mert nagyon sok, azzal az osztállyal már helyrehozhatatlan hibát követtem el. Leszerelés után házasságot kötöttem Krekk Zsuzsannával, aki azóta is a feleségem. Újfehértóra költöztünk. A katonaság jó előtanulmány egy pedagógusnak, a gönci hibákat már nem ismételtem meg. Az újfehértói három év alatt lettem tanító, és már az is akartam maradni. Közben megszületett a nagyobbik fiam, és a lakás miatt Százhalombattára költöztünk. Az akkori Ságvári iskolába kerültem, a barakkokban dolgoztam. Éveken át a legproblémásabb osztályokat, gyerekeket tanítottam, még a napközis is én voltam, de mégis jó volt. Sokat kirándultunk, kószáltunk a Duna-parton, a téglagyárnál. Megszületett a másik fiam is. Szegények voltunk, de reménykedtünk Ez már a változások időszaka volt, azt hittük rendszert váltunk. Nagy reményeket fűztem a 4-es iskola indulásához, gondoltam, csinálunk valamilyen mást, jobbat. Hamarosan, rájöttem, naiv voltam, ez is olyan, mint a többi. Ha már az iskola nem olyan, mint kellene - gondoltam-, legalább az én osztályom legyen olyan. Kedvvel, és sokat dolgoztam. Jók voltak a feltételek, jobb osztályokat kaptam, mint korábban. Bár hülyének néztek, de még engedtek dolgozni.

– Kialakult-e saját oktatási, nevelési módszere az eltelt évtizedek során?
- Különösebb egyéni módszer kialakítása nem volt szükséges. És nem is volt nagyon lehetséges, ugyanis a 78-as tanterv olyan szellemű volt, hogy szinte minden módszert elfogadott. Semmit sem tartott különösnek. Követelményeket, tananyagot határozott meg, de a módszereket a pedagógus választhatta. A gyermektől, pedagógustól kreativitást igényelt, amit jónak tartottam. Sajnos, a pedagógusok nem nagyon éltek a tanterv által biztosított szabadsággal, ami sok munkával jár, így az erényei elvesztek, és 1990 körül megkezdődött az oktatás hanyatlása. Azóta többször változott a tanterv, divatba jött a minőségbiztosítás, sőt minőségellenőrzés – papíron -, de a hanyatlás folytatódik. Lassan húsz éve megszűnt a szakfelügyelet, az iskola szakmai munkáját kívülről senki sem ellenőrzi. Nem szakmai téren folyik a verseny, hanem látványos, de üres programokkal próbálnak az iskolák gyermeket fogni.
De visszatérve az én tevékenységemre. Mindennap úgy mentem az iskolába, hogy a gyermek is mindennap valami élményhez jusson. Így mindkettőnk napjának volt értelme. De ez csak úgy volt lehetséges, ha én felkészültem, a gyermek pedig keményen dolgozott. Úgy gondolom, mindenkinek kell, hogy a munkájában a nehézségek mellett mindennap legyen valami öröm.

– Néhány hónapja egyszemélyes demonstrációba kezdett a főtéren. Mi motiválta ezt a szokatlan lépést?
- Ez a lépés demokráciában nem szokatlan. Azoknak különös, akik elfogadják a mai (poszt)kommunista demokratúránkat. A célom az volt, hogy felhívjam a százhalombattai polgárok figyelmét arra, hogy városunk akkori szocialista polgármestere és vezetése erkölcsileg alkalmatlan a feladata ellátására. A Kőrösi iskolából való eltávolításomban, úgy vélem, hogy az iskola igazgatóján és vezető klikkjén kívül a város egyes vezetőinek is volt szerepük. Eltávolításom az iskolából jogszerűtlen volt, az elsőfokú bíróság ítélete ezt kimondja, szükségtelen és tisztességtelen. Ezt minden érdekelt tudja. Sajnos, a város intézményeit, közéletét egy olyan posztkommunista „elit” irányítja, amely nem tűr ellenvéleményt. Kíváncsi vagyok, hogy bír vele az új önkormányzat?

– Fájó az elbocsátás, de az ember megrázza magát, és keres valami más megoldást, hiszen az élet megy tovább.
- Mindenképpen százhalombattai gyerekeket szeretnék tanítani, mert ez a város az otthonom. Ha nem lehet, arra is felkészültem.

– Ha az Ön számára kedvezően döntenek, folytatni kívánja a tanítást a Kőrösiben?
- Igen. A pedagógusnak elsősorban a gyerekekkel kell együtt dolgoznia, nem a főnökeivel.

– Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
– Watterich Gusztávról, aki egy nemzeti elkötelezettségű ember. Az ő radikalizmusára nagy szükség van a mai világban.