- Szép gyermekkorom volt – meséli. Szeretettel emlékszem vissza az óvodás és általános iskolás évekre. Amikor középiskolát kellett választani, a szüleim úgy döntöttek, hogy a budapesti Patróna Hungariae Leánygimnáziumba íratnak.

- Egyházi középiskola volt?
- Nagy múltú gimnázium, országos beiskolázású, bentlakásos intézmény. A rendszerváltás előtt kerültem oda, akkor még többnyire apácák tanítottak bennünket. Szigorú, nagyon zárt világba kerültem. Hasonló volt a hangulata, amilyet az Abigélből ismerhettek meg sokan. Szoros napirend szerint éltünk, délután kettő és fél négy között mehettünk ki, más időpontban csak akkor hagyhattuk el az iskolát, ha közösen indultunk színházba, vagy hangversenyre. Este tízkor volt villanyoltás, addigra el kellett készülnünk minden feladatunkkal. Televíziót egyáltalán nem néztünk, esetleg a híradót, de azt is csak kivételes esetekben.

- Nehéz lehetett tizennégy évesen kiszakadni a családból.
- Eleinte nagyon nehéz volt, de hamar beleszoktam. Szombaton is volt tanítás, és félévenként csak háromszor engedtek haza bennünket, talán ezt viseltem a legnehezebben. Magas színvonalú oktatást kaptunk, az ott végzettek többségét azonnal felvették egyetemre vagy főiskolára, emellett a nevelésre is nagy figyelmet fordítottak, tanáraink, nevelőink mindenkiről tudtak mindent. Utólag nagyon örülök, hogy oda járhattam, életre szóló barátságokat kötöttem, és meghatározta további életemet az ott kapott vallásos nevelés. Az évi háromnapos lelki gyakorlatra másként nem lett volna lehetőségem.

- Mi történik egy lelki gyakorlat alatt?
- Teljes szilenciumot kell tartani, ami annyit jelent, hogy egymással sem beszélgetnek a résztvevők. Mindenki befelé figyel, és egy előadó segítségével igyekszik elmélyíteni Istennel való kapcsolatát. Amíg itthon jártam iskolába, természetesen hittant is tanultam, de az elkötelezett, hívő keresztény élettel a gimnázium alatt ismerkedtem meg.

- A középiskola után milyen pályára készült?
- Érettségi után kimentem egy évre Angliába, aztán felvettek a Gyógypedagógiai Tanárképző főiskolára, ott végeztem. Szüleim nem örültek ennek a pályaválasztásnak, jobban szerették volna, ha mondjuk közgazdász leszek, de én ezt választottam. Nyilván az is szerepet játszott ebben a döntésemben, hogy van egy hét évvel fiatalabb öcsém, aki sérült, ezért közelről tapasztaltam meg, mit jelent egy család számára a fogyatékkal élő gyermek, és azt is, mennyire nehéz segítő partnereket találniuk a szülőknek. Miután megszereztem a diplomámat, előbb Budapesten, a Mozgásjavító Iskolában dolgoztam, majd Mosonmagyaróváron, egy kisegítő iskolában.

- Hogyan került Mosonmagyaróvárra?
- A főiskolás éveim alatt a Pasaréti Ferencesekhez jártam az egyetemista hittanos közösségbe, ahol megismerkedtem a férjemmel, aki szintén egyházi középiskolába járt előtte, a szentendrei ferenceseknél tanult. A főiskola alatt fontos volt számomra, hogy hozzám hasonlóan gondolkodó emberekkel találkozzam, ezért iratkoztam be a Ferencesekhez, ahová sok régi gimnáziumi barátom is járt. Nagyon jó közösség volt, életre szóló barátság fűz össze bennünket. A férjemmel 1997-ben ismerkedtünk meg, két évvel később összeházasodtunk, és Mosonmagyaróvárra költöztem, mert a férjem ott járt agráregyetemre. Amikor végzett, úgy döntöttünk, hogy közelebb költözünk a szülőkhöz.

- Jelenleg a szülei házának felső szintjén laknak. Ez a tetőtér azzal a céllal épült, hogy önöknek otthont adjon?
- Amióta az eszemet tudom, édesapám állandóan azt tervezgette, hogy házat épít. Ezerféle rajzot készített, hogyan lenne a legjobb a belső elrendezés. Nyolc évvel ezelőtt jutott el a magvalósításig, és eleve beépítette a felső szintet, nekünk. 2001. végén hazaköltöztünk, a férjem Budapesten vállalt munkát, 2002-ben pedig megszületett az első kisfiunk, 2003-ban a kislányunk, 2006-ban pedig a legkisebb, Ábel.

- Jelenleg természetesen nem dolgozik. Hogyan tervezi a jövőt?
- Lehetséges, hogy még vállalunk gyermekeket, mert mindketten nagycsaládot szeretnénk. A középiskolai osztálytársaim közül többen érkeztek nagycsaládból, nagyon tetszett az a hangulat, amit náluk tapasztaltam. Nincsenek nagy terveim, szeretnék itthon maradni a gyermekeimmel, ameddig csak lehet. Nagyon fontos, hogy amikor hazajönnek, ne az üres lakás fogadja őket. Szeretném, hogy értékes emberekké váljanak, igyekszem példát adni nekik, hiteleset és követhetőt. Emellett nem zárkózom el a közösségtől sem. Tavaly egy gyógypedagógus barátnőmmel közösen a Kolping Család Egyesület keretében megszerveztük a baba-mama klubot a templom egyik hittantermében, ahová nemcsak hívő keresztények járhatnak. Egyre többen jönnek, sokat beszélgetünk, megvitatjuk az aktuális nevelési problémákat, és minden alkalommal egy kötött mondókasort gyakorolunk, ami a beszédfejlődés és az anyanyelvi nevelés szempontjából fontos. Szerda délelőttönként találkozunk, két órát töltünk együtt.

- Milyen jövőt szeretne a gyermekeinek?
- Úgy gondolom, ajándékba kaptam őket azért, hogy segítsem, egyengessem az útjukat, amin rátalálnak a saját életükre. Igyekszem megvédeni őket mindattól, ami szerintem káros, ezért nem nagyon járunk olyan helyekre, ahol szembesülhetnének a világ rosszabbik oldalával. Ritkán kapcsoljuk be a televíziót. Úgy is mondhatnám, hogy burokban élünk, de nem, csak távol tartjuk a negatív hatásokat. Minden ember életében van megoldandó feladat, ápolandó kapcsolat, kár lenne olyasmivel foglalkoznunk, amire nincs ráhatásunk. Nem hiszem, hogy a mi életünk kuriózum. Így élek, mert nem tudnék másként élni.

- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Osváth Angélára gondoltam. Itt él Százhalombattán, mozaikművész, érdemes megismerkedni vele és a munkáival. Azt hiszem, több figyelmet érdemel annál, amennyi ráirányul.