Budapesten született, családja Pestszentlőrincen élt. Édesapja korán meghalt, ők pedig édesanyjával a nagyszülőkhöz költöztek Csíkszeredára.
- Magyar állampolgárokként éltünk ott – mondja. Édesanyám zongoratanárnőként dolgozott, én pedig ott jártam iskolába. Tízéves koromban skarlátban megbetegedtem, nagyon súlyos állapotba kerültem, nem hallottam, se beszélni, se enni nem tudtam. Felgyógyultam belőle, de a hallásom károsodott. Az általános iskola elvégzése után Brassóban, az ottani magyar leánygimnáziumban tanultam tovább. Érdekesség, hogy német apácák tanítottak bennünket a román nyelvre. Az érettségi után elvégeztem a zenei konzervatóriumot Kolozsváron. Látszólag ellentmondás, hogy halláskárosodottan zenét tanultam, de a zenei hallásommal nem volt baj.

- Milyen pályára készült?
- Tanítónő szerettem volna lenni, de a hallásom miatt nem lehettem. Amikor elvégeztem a konzervatóriumot, jelentkeztem a tanfelügyelőségen, hogy ott szeretnék dolgozni. Felvettek a népművelési osztályra. Tanfolyamokat szerveztünk óvónőknek, tanítónőknek, engem minden érdekelt, ezért az összes tanfolyamot, amit szerveztünk, én is elvégeztem. Ott ismerkedtem meg a bábozással, és elhatároztam, hogy saját bábszínházam lesz. Édesanyám segítségével készítettük el a kellékeket: a paravánt, a díszleteket, a bábokat, és egy tanítógyűlésen bemutatkoztam a Góbé Peti című darabbal. Nagy sikere volt, tetszett a tanítóknak, elhívtak a vidéki iskolákba, hogy tartsak előadásokat. Szívesen mentem, mert a gyerekeknek tetszett, és a tanítók kedvet kaptak, hogy ők is bábozzanak.

- Ez a negyvenes években történt. Milyen volt akkor a politikai helyzet?
- Körülöttünk dúlt a háború. 1944 augusztusának elején még báboztunk, két héttel később pedig menekülnünk kellett. Szinte egész Csíkszeredát kiürítették, az volt a terv, hogy Csík megyét áttelepítik Vas megyébe. Nyitott marhavagonokban utaztunk, három hétig tartott az út, közben gyakran voltak légitámadások. Egyszer megállt a vonat egy folyó mellett. Mi, fiatalok gyorsan fürdőruhára vetkőztünk és szaladtunk úszni, nemsokára azonban ki kellett rohannunk a vízből, be az erdőbe, mert jöttek a vadászrepülők. Nem féltünk, hanem azon nevettünk, hogy ha lebombáznák a vonatot, odavesznének a ruháink, és itt maradnánk egy szál fürdőruhában. Előfordult, hogy az orrunk előtt bombázták le a hidat, ezért csak nagy kerülővel, Dunaföldvárnál tudtunk átkelni a Dunán. Végül megérkeztünk Székesfehérvárra, voltak ott rokonaink, és ott maradtunk. Az ottani tanfelügyelőségnél helyezkedtem el, ismét a népművelési osztályon, és bábszínházat is csináltam.

- Ott maradtak a háború végéig?
- Olyan híreket kaptunk, hogy Fehérvárnál nagy csata lesz, éppen ezért továbbmentünk Szombathelyre, áthelyeztek az ottani tanfelügyelőségre, a front alatt a püspökvárban kaptunk helyet, a háború után pedig visszatértünk Fehérvárra. Ismét tanfolyamokat szerveztem, egy alkalommal a zenei továbbképzésen Kodály Zoltán is tartott előadást a relatív szolmizációról. Árvaházi gyerekeken mutatták be a módszert, emlékszem, amikor énekeltek, Kodálynak könnybe lábadt a szeme. A tanfolyamszervezés mellett zongoratanítást is vállaltam, két kórusban énekeltem, és elvégeztem egy kétéves teológiai kurzust. Aztán a fehérvári javítóintézetben vállaltam munkát. Könyvelőként dolgoztam, de mellette énekelni tanítottam a fiúkat, volt egy olyan quartett, amelyben négy fiú négy szólamban énekelt csodálatosan. Később a javítóintézet Aszódra költözött, nálunk pedig bentlakásos szakiskolát hoztak létre, vidéki gyerekek tanulhattak szakmát. Nem sokáig maradtam ezt követően, mert túlságosan nagy volt a szigor a gyerekekkel szemben, amit nem szerettem. Elmentem a vas- és fémöntödébe könyvelőnek. Nagyon jól fizettek, de veszélyes volt a munka, mert az öntéskor felszabaduló gázok tönkretették a szervezetet. Meg is betegedtem, ezért más kereset után kellett néznem.

- Mikor és hogyan került Százhalombattára?
- Egy budapesti tanítónő barátnőm szólt 1962-ben, hogy Perjés Béla, az akkori százhalombattai plébános kántort keres. Eljöttem és nagyon megtetszett a település, elvállaltam a feladatot. A fizetés alacsony volt, de teljes ellátást kaptam, és azt csinálhattam, amit mindig is szerettem volna. Nem voltam apáca, mégis kedvesnővérnek szólítottak az emberek. Akkor még nagyon tiszta volt itt a levegő, a Dunában pedig nemcsak fürödni lehetett, hanem mosni is. Szerettem a települést, az embereket, a munkámat, de megbetegedett az édesanyám, magamhoz kellett vennem, és jobb jövedelmet kerestem. A 22-es építőipari vállalatnál helyezkedtem el, onnan mentem nyugdíjba 1982-ben, Andor atya visszahívott kántornak, de az óta szívességi kántor vagyok.

- Mit tenne másként, ha újra kezdené az életét?
- Édesanyám arra tanított, hogy mindig a másik ember az első, én csak utána következem. Nem számít, hogy akadnak, akik ezt kihasználják, mert ha segítünk másoknak, azzal mi nyerünk legtöbbet. Matyi atyával minden hónap első péntekjén betegeket látogatunk, ez nagyon fontos, számítanak ránk. Az idősek gondozóházába is gyakran megyünk, várnak bennünket. A hívő embernek szüksége van a megtisztulásra, a gyónásra, mert ha nem gyónunk, esetleg elhisszük, hogy nincs is bűnünk. A legfontosabb az, hogy el kell fogadnunk a sorsunkat, tenni a dolgunkat, mellette annak is jut hely, amit még jobban szeretnénk. Mindennek eljön az ideje, csak türelemmel ki kell várni. Nem élhettem másként, mint ahogyan éltem. Soha nem volt választásom, az élet hozta a feladatokat, én pedig elvégeztem. Aki fogyatékkal él, annak többet kell tennie azért, hogy elfogadják. Meg kellett tanulnom együtt élni a hallássérüléssel, és ez sikerült.

- Javaslatot várunk öntől, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Brücknerné Retz Katalinra gondoltam. Ötéves kora óta ismerem, és azért szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör, mert egyike azoknak a fiataloknak, akik azt bizonyítják, hogy ma is vannak olyanok, akik nem sodródnak az árral.