1984 júniusában költöztek Százhalombattára, férje az akkori DKV-ban kapott munkát. Gyermekeik már ide születtek, itt nevelték fel őket, itt van az otthonuk, szeretik ezt a várost. Kalácska Mónika Vámosmikolán töltötte gyermekéveit. Édesanyja pedagógus, édesapja vezető könyvelő volt az erdészetnél. A valódi hivatásuknak azt tartották, hogy felneveljék nyolc gyermeküket.

- A testvéreim között a hetedik voltam a sorban – meséli -, a legidősebb és köztem tizennégy év korkülönbség van. Nagyon szép gyermekkorom volt, nem szenvedtünk hiányt semmiben, igaz, beosztással éltünk. A szüleim dolgoztak, ezért mindnyájunknak megvolt a maga helye és szerepe a családban. Nem mondom, hogy egyáltalán nem voltak nehézségeink, de véleményem szerint a mai gyerekeknek sokkal nehezebb az életük. Nagyon sajnálom, amikor azt látom, hogy minden idejüket az utcán töltik, és nem értem, hogy miért nem szeretnek otthon lenni.

- Három gyermekük van. Az előbbi megállapítása rájuk is vonatkozik?
- Egyszer a lányom azt mondta: számomra a családi életünk példamutató, jól érzem magam ebben a közegben, De amint kilépünk az ajtón, egy másik világban találjuk magunkat, nagy a disszonancia, mások az értékek, mások az elvárások. Ez így is van, nagyon sok a kísértés és könnyű úszni az árral. Ezért is fontos, hogy a család erős legyen. Mi itthon mindent megbeszélünk, nincsenek tabutémák, és nagyon örülök annak, hogy a gyerekeim mindig találtak olyan barátokat, akik elfogadták őket és kitartottak mellettük. Hiszem azt, hogy magvetők vagyunk, és minden elvetett jó szó és szeretet virágba szökken gyermekeink lelkében. De ha nem vetünk, miben reménykedhetünk?

- Fontos szerepet tölt be életükben a vallás?
- Igen, központi kérdés, de ez nem jelenti azt, hogy állandóan erről lenne szó nálunk. Nem csak beszélni kell erről az életvitelről, hanem mindinkább úgy élni, hogy mások észre vegyék, hová tartozunk, merre tartunk. Nem találkoztam ellenséggel, sem rosszakaróval, munkahelyeimen olyannak fogadtak el, amilyen vagyok és vállalásaimban mindig akadtak segítőim. Persze nem célom, hogy mindig és mindenkivel elfogadtassam magam, mert úgy gondolom, ha olykor becsukódik is néhány ajtó, kinyílik egy-két ablak.

- A többség számára a vallásgyakorlás abból áll, hogy néha elmegy a templomba. Ön ennél többet vállal, miért?
- Hat évig tanítottam hittant, és nagyon szívesen csináltam. 1999 óta teljes munkaidőben dolgozom, nem vállalhattam tovább a hitoktatást. Számomra a legfontosabb a család, a róluk való gondoskodás állapotbeli kötelességem. Az egyházközségben gyakran bíznak rám feladatokat, nagyon nehezen mondok nemet, de néha előfordul. Szeretem az otthonomat. Jó érezni, hogy a családomnak szüksége van rám, nem azért, hogy állandóan fogjam a kezüket, de másképp érzik magukat, ha valahol a lakásban jelen vagyok. A férjem nagyon sokat dolgozik, kevés időt tud itthon tölteni, ezért is tartom fontosnak, hogy hazatértekor családi meleg várja. Így vagyunk képesek ketten tartani az eget családunk fölött.

- Ennek ellenére aktív az egyházközségben, szerepet vállal a programok szervezésében és lebonyolításában…
- Voltam egyházképviseleti tag is, de túlságosan megterhelőnek éreztem és lemondtam róla. Nem szabad kapaszkodni a pozíciókba, nem kudarc az, ha kicsit félre tudunk állni. A lehetőségek behatároltak, engedni kell, hogy mások is hozzáférjenek. Amikor adnak valamilyen feladatot, úgy fogadom el, hogy tudom, komoly tartozásaim vannak a jóisten felé és így is törleszthetek. Őszintén hiszek benne, hogy én csak egy láncszem vagyok, de ha valahová beilleszt a sorsom, az nem véletlen. Ott a helyem, ott a feladatom, és amit elvállalok, az egészen biztosan engem is előbbre visz. Nem várhatjuk azt, hogy minden tökéletes legyen körülöttünk, de ha egy órában csak egyetlen perc van, amiből építkezni lehet, az már ajándék. Semmit sem kapunk ingyen, és azt is vallom, hogy a magunk útját kell járni, de mindent meg kell tennünk annak érdekében, hogy jobbá tegyük magunk és mások életét.

- Vannak-e tervei?
- Soha nem voltak nagy álmaim és terveim. A mindennapokban kell úgy megállni a helyem, hogy az jó legyen a családomnak, utána pedig a tágabb környezetemnek is. Ha tudok tenni valakiért valamit, azt jó szívvel teszem, de a fő feladatom, hogy meleg otthont biztosítsak az enyémek számára. Nem olyan otthont, ahol tilalmfák között érzik magukat. Édesapám azt mondta, a gyerekeket óvni kell, de ha eljön az ideje, engedjük el őket, mert ha így teszünk, akkor visszatérnek.

- A testvéreivel milyen a kapcsolata?
- A testvéreimmel és a családjaikkal szeretjük, tiszteljük és megértjük egymást. Fontosak vagyunk egymás számára. Édesapám sajnos már nem él, de édesanyám igen. Tizennégy éve otthagyta vidéki otthonát és ideköltözött Százhalombattára. Nagyon féltünk tőle, hogy megviseli a változás, de megtalálta a helyét. Ő az egyik példaképem, nagyszerű édesanya és barát, aki óriási feladatot vállalt és azt örömmel teljesítette. Azt szokta mondani, hogy tizenhat gyereke van, mert mindannyiunk házastársát is gyerekeként fogadta el. Huszonkét unokája, hét dédunokája aranyozza be napjait.

- Kire gondolt, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Sok nagyszerű embert ismerek, ezért nehéz a választás. Gubodi Margit nénit javaslom, akit a városban sokan ismernek, hiszen ő az egyik kántor. A közeli ismerősei Margit anyónak nevezik, mert ahogyan él, ahogyan közeledik az emberekhez, példa értékű. Szeretném, ha minél többen megismernék, mert az élettörténete, a személyisége mások számára is iránymutató lehet.