Ahogy majdnem minden ember, én is szenvedélyesen gyűjtök valamit: dedikált könyveket. Minden vendégemnek, aki belép a szobámba, kötelező megtekinteni az immár két polcnyira nyúló gyűjteményt. 2000 óta halmozódnak a könyvek, és szinte valamennyihez kapcsolódik néhány személyes emlék. 2005 szeptemberéig minden könyvem címoldalán élő szerző neve szerepelt. Azóta viszont négy „halottam” is van, sorrendben: Faludy György, Határ Győző, Lázár Ervin, január 3-a óta pedig Nagy Gáspár is közéjük tartozik.
Április óta tudtuk, hogy súlyos beteg. Legutolsó szereplésén, Németh László szobrának avatásán már sejteni lehetett az elkerülhetetlent. Betegségét türelemmel és méltósággal viselte. Ugyanolyan méltósággal, mint ahogyan élt.
Első verseskötete 1975-ben jelent meg. Azóta folyamatosan jelen volt a magyar irodalom első vonalában. Mondhatnám úgy is, hogy frontvonalában, hiszen két leghíresebb verse: A fiú naplójából és az Öröknyár: elmúltam 9 éves hatalmas botrányt kavartak a nyolcvanas években. Utóbbinak elég, ha csak az utolsó három sorát idézem: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. A három sorvégi főnévi igenévképző ki másra utalhatott, mint Nagy Imrére, 1956 mártír miniszterelnökére, akinek későbbi, 1989-es újratemetésén a magyar írók nevében Nagy Gáspár mondott beszédet?
Nagy Gáspár sokat és sok helyen szerepelt. Úgy vélte: egy költőnek nem elég a művei által jelen lennie. Százhalombattán is megfordult, sokan emlékezhetnek még rá. Aki közelebbről ismerte őt, az tapasztalhatta rendkívüli műveltségét és kivételes emberi értékeit.
Mestereinek Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Jékely Zoltánt és Csoóri Sándort tartotta. (Utóbbi túlélte őt.) A magyar költészet legnemesebb hagyományát vállalta, azt a hagyományt, melynek kiindulópontja Balassi Bálint költészete. Ez a hagyomány mindig vállalta az igazmondás terhét, azt a Szabó Lőrinc-i parancsot teljesítve, hogy: „Legyen a költő hasznos akarat!” Amikor az igazságot még csak az irodalmi alkotások mondhatták ki, sokkal nagyobb volt iránta az érdeklődés, mint ma, amikor a legkülönbözőbb fórumokon bárki bármit elmondhat. (Vannak írók, akik ebből azt a következtetést vonták le, hogy ma már nem muszáj az írónak igazat beszélnie. Nagy Gáspár nem tartozott közéjük.) Mindemellett a posztmodern költői nyelvvel is kísérletezett. Talán az egyetlen volt, aki a Nagy László-i hagyományt sikeresen össze tudta egyeztetni a posztmodern elvárásokkal.
Egy író életműve akkor ölt testet, amikor az író eltávozik közülünk. Nagy Gáspár műve immár testet öltött. Fájdalmasan korán. Nyugodjon békében!
Április óta tudtuk, hogy súlyos beteg. Legutolsó szereplésén, Németh László szobrának avatásán már sejteni lehetett az elkerülhetetlent. Betegségét türelemmel és méltósággal viselte. Ugyanolyan méltósággal, mint ahogyan élt.
Első verseskötete 1975-ben jelent meg. Azóta folyamatosan jelen volt a magyar irodalom első vonalában. Mondhatnám úgy is, hogy frontvonalában, hiszen két leghíresebb verse: A fiú naplójából és az Öröknyár: elmúltam 9 éves hatalmas botrányt kavartak a nyolcvanas években. Utóbbinak elég, ha csak az utolsó három sorát idézem: „egyszer majd el kell temetNI / és nekünk nem szabad feledNI / a gyilkosokat néven nevezNI”. A három sorvégi főnévi igenévképző ki másra utalhatott, mint Nagy Imrére, 1956 mártír miniszterelnökére, akinek későbbi, 1989-es újratemetésén a magyar írók nevében Nagy Gáspár mondott beszédet?
Nagy Gáspár sokat és sok helyen szerepelt. Úgy vélte: egy költőnek nem elég a művei által jelen lennie. Százhalombattán is megfordult, sokan emlékezhetnek még rá. Aki közelebbről ismerte őt, az tapasztalhatta rendkívüli műveltségét és kivételes emberi értékeit.
Mestereinek Nagy Lászlót, Kormos Istvánt, Jékely Zoltánt és Csoóri Sándort tartotta. (Utóbbi túlélte őt.) A magyar költészet legnemesebb hagyományát vállalta, azt a hagyományt, melynek kiindulópontja Balassi Bálint költészete. Ez a hagyomány mindig vállalta az igazmondás terhét, azt a Szabó Lőrinc-i parancsot teljesítve, hogy: „Legyen a költő hasznos akarat!” Amikor az igazságot még csak az irodalmi alkotások mondhatták ki, sokkal nagyobb volt iránta az érdeklődés, mint ma, amikor a legkülönbözőbb fórumokon bárki bármit elmondhat. (Vannak írók, akik ebből azt a következtetést vonták le, hogy ma már nem muszáj az írónak igazat beszélnie. Nagy Gáspár nem tartozott közéjük.) Mindemellett a posztmodern költői nyelvvel is kísérletezett. Talán az egyetlen volt, aki a Nagy László-i hagyományt sikeresen össze tudta egyeztetni a posztmodern elvárásokkal.
Egy író életműve akkor ölt testet, amikor az író eltávozik közülünk. Nagy Gáspár műve immár testet öltött. Fájdalmasan korán. Nyugodjon békében!
