- Ráckeresztúron születtem – kezdi történetét -, ott nőttem fel, férjhez mentem, és Budapestre jártam dolgozni. Jó munkahelyem volt a Magyar Nemzeti Banknál, mégis változtatni akartam, mert a másfél éves kislányom mellől nagyon nehéz volt a bejárás. 1963-ban kerültem a Dunamenti Erőmű Szakszervezeti Intéző Bizottságához, amely akkor a Vasas Szakszervezethez tartozott, de itt dolgoztunk, Százhalombattán.

- Mi volt a feladatuk?
- Gondoskodni kellett arról, hogy az építés időszakában itt dolgozó építő és szerelő vállalatok dolgozói megfelelő ellátásban részesüljenek. Nem a szállás vagy az étkezés biztosítása volt a dolgunk, hanem az, hogy gondoskodjunk a színvonalról, és arról, hogy jól érezzék magukat itt az emberek. Százhalombattán kezdettől fogva orvosi rendelő, étterem, bolt, vendéglő, fodrász állt az emberek rendelkezésére. Szabadidős programokat szerveztünk, például labdarúgó-bajnokságot a cégek között, óriási mérkőzéseket vívtak egymással, mindenki arról beszélt, ki hogyan szerepelt.

- Abban az időben nem volt nehéz lakáshoz jutni Százhalombattán. Ön mégis a bejárást választotta. Miért?
- Nagyon szerettem Ráckeresztúron élni, mindenkit ismertem, ott éltek a szüleim is, akiktől sok segítséget kaptam. Amikor reggel jöttem munkába, az alvó kislányomat betettem a babakocsiba, a szüleimnél áttettem egy kiságyba, ők vigyáztak rá, amíg dolgoztam. A kisebbik lányommal már otthon maradhattam gyesen három évig. Nem éreztem nagy tehernek a bejárást, a férjemet pedig Ráckeresztúrhoz kötötte a munkája. 1992-es nyugdíjazásomig bejáró maradtam.

- Abban az időszakban zajlott a nagy létszámcsökkentés az erőműnél. Emiatt nyugdíjazták?
- A férjem akkor már nem dolgozott, ezért örültem a lehetőségnek, hogy én is otthon maradhatok. Akkoriban nagyon sokan váltak meg a cégtől. Én a korkedvezményes nyugdíjat választottam, de akadtak, akik inkább az egyösszegű végkielégítést tartották kedvezőbbnek. Nem bántam meg, hogy így döntöttem, mert nem egyszerűen nyugdíjas vagyok, hanem erőműves nyugdíjas, ami egészen más. Egy évvel később özvegyen maradtam, azóta visszajárok, a Dunamenti Erőmű Dolgozók Szakszervezete megbízásából a nyugdíjasokkal foglalkozom. Az erőmű kezdeményezésére jött létre 1993-ban a nyugdíjas klub, amelyet én vezetek.

- Úgy fogalmazott, hogy erőműves nyugdíjasnak lenni egészen más. Mit ért ez alatt?
- A legtöbb vállalatnál szinte egyáltalán nem törődnek a nyugdíjasaikkal, legfeljebb évente egy alkalommal szerveznek egy találkozót, de ez minden. Az erőmű év közben is figyelemmel kíséri a nyugdíjasait, helyet biztosít, ahol az összejöveteleinket tarthatjuk, és ezen felül is megad minden segítséget. Példa erre a Nyugdíjas Alapítvány, amely 2000-ben jött létre. Előtte is támogatta az erőmű a nyugdíjasokat, de az alapítványon keresztül sokkal kedvezőbb. Amikor a cég eladta a balatonkenesei üdülőt, nagyobb összeget utalt az alapítványnak, ugyanis korábban a nyugdíjasoknak volt ingyenes üdülési lehetőségük Kenesén, ezt váltották meg az üdülési támogatással. Más vállalatok is eladták az üdülőiket, de a nyugdíjasaik semmit sem kaptak, mert ez nem kötelező. Az erőmű adott, ez tette lehetővé a közös nyugdíjas üdülést Hajdúszoboszlón, amin százkilencvenen vettünk részt. Az erőműves nyugdíjasok üdülését az alapítvány finanszírozta, a házastársaik pedig befizették magukat. Nagyon jól sikerült, ezért megismételjük.

- Hány nyugdíjasa van az erőműnek?
- Közel ötszáz a létszám. Többségükben, több mint háromszázan, most is Battán élnek.

- A nyugdíjas klub havonta egyszer tart összejövetelt. Beérik ennyivel a tagok?
- A havi összejövetelek mellett általában havonta egyszer kirándulni is megyünk. A többségnek ennyi elég, ha túl sűrűn találkoznánk, esetleg unalmassá válhatna a klubélet, így viszont mindig nagyon hangulatosak az összejöveteleink. Akinek ennél több programra van szüksége, beiratkozott másik nyugdíjas klubba is, mert van rá lehetőség.

- Mit nyújt az embereknek az erőműves nyugdíjas klub?
- Korunk legnagyobb problémája az elmagányosodás. Ha nincs kihez szólni, ha senki sem nyitja rá az ajtót az emberre, az rettenetes, ezért nagyon jó egy ilyen közösség, ahová eljöhetnek, a tagok többségét ismerik, mert évekig, évtizedekig együtt dolgoztak. Lehet beszélgetni a régmúltról, a családról, mindenről, csak a betegségről nem, mert az megbetegíti az embert.

- Aktív korában bejáró volt, nyugdíjasként pedig Százhalombattára költözött. Miért?
- Mindkét lányom itt lakik, nem volt okom arra, hogy továbbra is Ráckeresztúron maradjak. Eladtam a házat, vettem egy lakást a lakótelepen, most már kezdem megszokni, de nekem nagyon furcsa volt, hogy az egy épületben lakók szinte nem is beszélnek egymással, sőt, előfordul, hogy nem is köszönnek. Hozzám nagyon sokan járnak, gyakran felcsönget valaki, hogy itthon vagyok-e, mert feljönne egy kicsit beszélgetni. Ha elmegyek a postára, korán el kell indulnom, ha délre haza szeretnék érni, mert sok ismerőssel találkozom, és meg kell állni beszélgetni egy kicsit. Telefonon is sokan keresnek, néha késő este is, de én nem bánom. Örülök, hogy sok barátom van. Elégedett ember vagyok, van lakásom, nyugdíjam, két felnőtt lányom, három gyönyörű unokám, mindenki egészséges, mi kell még a boldogsághoz?

- Ki legyen a következő, akit bemutat a Premier plán?
- Mikulásik Gábort javaslom. Az erőműben dolgozik. Emellett tagja az üzemi tanácsnak, erősen vallásos, és sokat foglalkozik a cserkészekkel. Sokoldalú, érdekes fiatalembernek tartom.