A megemlékezés kezdetén Navratil Andrea Liszt Ferenc-díjas népdalénekes adott elő népdalokat. Éneke különösen hitelesen idézte meg Csoóri világát: azt a szellemi tájat, amelyben a népköltészet nem múzeumi emlék, hanem eleven forrás, a magyar kultúra mélyrétegeinek megszólalása.

Az esemény folytatásaként dr. Fazekas István református lelkész, költő, drámaíró mondott igei emlékbeszédet, amelyet az alábbiakban teljes terjedelmében közölünk.

Kegyelem néktek és békesség Istentől a mi Atyánktól és az Úr Jézus Krisztustól!

Csoóri Sándor sírjánál, ezen a mai délutánon Isten Igéje a Prédikátor könyvének szavaival szólít meg bennünket: "Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt." (Préd 3,1)

Kedves Testvérek, emlékező Gyülekezet!

Semminek nincs - legalábbis a Prédikátor szerint - önálló értéke, mert amíg a földi lét halandóság-köde eltakarja a teljes valóságot, mindennek csak az időben van értelme. Ami tegnap volt, ma már nem lesz, s ami ma van, holnap már nem a miénk. Ilyenformán nincs semmi új a nap alatt, s ilyenformán lesz érthető az a mondat, melyet első hallásra a romlandóságunkra olvasott banalitásnak gondolnánk: "Mindennek megszabott ideje van." Az emberi élet egyik legmélyebb titkát tárja elénk Isten igéje. Az élet értelme nem csupán abban van, hogy mit teszünk, hanem abban is, hogy felismerjük: minek mikor jön el az ideje. Hogy egy-egy embernek, eseménynek, gondolatnak, találkozásnak, örömnek, fájdalomnak vagy az emlékezésnek hol van a helye abban az időben, amelyet nem mi találtunk ki magunknak, hanem amelyet Isten rendelt el számunkra. Ha az időt és a hozzá való dolgot kellő módon megtaláljuk, akkor az öröm is a miénk.

Néhány nappal ezelőtt Sándor egyik verse igazította az előbb felolvasott igéhez a lelkemet. Így szól a vers:

Ideje jött, Uram, hogy kiüljek ide eléd

a dombtetőre.

Látom, borul az ég már templomaid fölött.

Az októberesedő kertben

kutyám is a legkövérebb rózsáidat harapja ketté,

mint trágyadombra kidobott kakasfejet.

Szervezkedik a romlás ellenünk, Uram,

kár volna letagadnunk.

Én, aki túl akartam élni szememben fényeidet,

szemetes világtájakat látok naponta egymásba csúszni

s tengerbe köpködő fásult birodalmakat.

Füst, füst, mérgezett por és mérgezett szavak

bandája csatangol csöndes óráink között.   

Mi lesz vízcsepjeiddel, Uram? Mi lesz hóharmatoddal?

Mi lesz ájulásba zuhant zsoltáros méheiddel?

A vers írója valamikor így vallott magáról: "Érzem, belátok az égbe, Isten terveibe, s a nyár karneváli mozgalmasságától átforrósodom... Írni talán azért akar az ember, igenis azért akar, mert az írás nem egyéb, mint a végtelenség érzete. A végtelenségé mindenféle változatban. Hiszen az öröm sem igazi öröm távlat nélkül, s a halál sem igazi halál, ha nem múlik el vele a világ is."

Talán Istennek felolvasott Igéje tesz bennünket alkalmassá arra, hogy egy olyan kérdésre is választ keressünk, amelyre az irodalomtörténet vagy az irodalomkritika legfeljebb részleges, felszíni magyarázatokat adhat. Mi a titka annak, hogy Csoóri Sándor ennyiféle műfajban tudott megszólalni, és szinte bármihez nyúlt, abból megrendítő erejű mű született?

Erre természetesen lehetnek poétikai, történeti, alkati és művelődéstörténeti válaszaink. De talán van a kérdésnek egy mélyebb, teológiai dimenziója is. Csoóri Sándor az alkotáshoz olyan kegyelmi ajándékot kapott, amelyet nehéz pusztán csak tehetségnek nevezni: különös módon tudta szemlélni a világot. Úgy látta az időt és a benne történő dolgokat, hogy észrevette: mindennek megvan a maga rendelt ideje. Ezért nem csupán a dolgokat látta, hanem a dolgokban rejlő drámát is; nem pusztán a történést, hanem annak mélyebb rétegeit.

Talán ez magyarázza sokműfajúságának titkát is. Nem egyetlen műfajhoz volt hűséges, hanem ahhoz a belső látáshoz, amelyből a műfajok megszülettek. Bármi került elé, abban meg tudta pillantani a lényeget. És nem egyszerűen a dolgok látható lényegét, hanem azt, ami túlmutat az időn. A mulandóban az örökkévaló nyomát. Ez a látásmód teszi őt egyetemessé. Ezért válhatott számára szinte minden inspirációvá. Ránézett egy szőlődombra, s máris meglátta Szent István koronáját. Kilépett a hóesésbe, és a hó nem egyszerűen hulló hó maradt: titkokat súgott meg neki. Amit más csak nézett, ő szemlélte; amit más csak látott, ő értelmezte; és amit más a jelen múló pillanatának érzékelt, abban ő megsejtette az időn túli lényeget.

Ehhez a látáshoz pedig kellett valami, amit pusztán esztétikai kategóriákkal nehéz megragadni: az Istenbe vetett bizalom.

Ha időrendi sorrendben kezdjük el olvasni Sándor verseit, úgy tűnik, mintha egyre közelebb kerülne ahhoz a ponthoz, ahol az ember már nem tud mást tenni, mint leülni Isten elé egy domboldalon, és számadást tartani. Talán ezért olyan különös a 2009-ben megjelent Harangok zúgnak bennem című kötet nyitánya is.

Már a kezdő versek egyikében Krisztus szava visszhangzik: "Magatokat sirassátok!" – mondta Jézus a jeruzsálemi asszonyoknak, útban a Golgota felé. Csoóri ezt a krisztusi intést mintegy saját költői üzenetévé alakítja:

"ne énmiattam óbégassatok annyit,
megviselt, fakó barátaim,
s ti, kedves nők se..."

Mintha azt mondaná: ne a költő halála legyen a legnagyobb veszteség, hanem az, ha közben nem vesszük észre a saját életünk mulandóságát, vétkeinket és eltékozolt lehetőségeinket.

Sándor az egyik kötetének előszavában a tékozló fiúhoz hasonlította magát, úgy érezte, hogy a közéleti ténykedések miatt eltékozolta azt az időt és energiát, amit a művekre fordíthatott volna. A legérzékenyebb lelkiismeret hangja ez. Azé az érzékenységé, amelyik a bűntudatról így gondolkodott: "Bizonyára bűnösök vagyunk valahányan, / hisz ártatlanul is tanúi voltunk / e bűnös kornak."- írja Nemzedéki dünnyögés című versében.

Aki tanúja volt egy kornak, az valamiképpen felelőse is annak. Aki látta a rosszat, de nem mindig tudott szembeszállni vele, az hordoz valamit abból, amit látott.

Csoóri Sándor cselekedett, ha a cselekvésnek érezte parancsát, cselekedett a közéletünkben is. A közéleti cselekvések miatt egyszer így fakadt ki:

"Fél kézzel írt – mondják majd rólam.
Pedig én tudtam, hogy a szó is Isten,
de a hegymozgatásban jobban hittem,
mint a reményben és a jóslatokban."

"Fél kézzel írt – mondják majd rólam. Nem ezt mondjuk. Most látjuk ezt az életművet: versei, esszéi, filmforgatókönyvei, szociográfiái, gyermekversei, regénye, mind a teljességről árulkodnak. S ha figyelmesen olvassuk őket, Isten felé is irányítanak.

Mindennek megszabott ideje van.

Kedves Sándor! Mióta meghaltál, azóta csak megyünk szíved kihűlt helyére, megyünk, mert más út nincsen, minden más útnak vége. De hisszük, hogy az út, amelyen most járunk, nem a halálba visz, hanem Krisztushoz. Mert Ő nemcsak az út végét ismeri, hanem Ő maga az út, az igazság és az élet. S amit mi itt a földön végnek látunk, az nála nem a vég, hanem az örökkévalóság küszöbe. A mi megváltó Urunk, a Jézus Krisztus vezessen bennünket ezen az úton: a mulandóból az örökkévaló felé, a töredékesből a teljesség felé, a hitből a látásba!