- Biharnagybajomban születtem. Ott nőttem fel, majd a debreceni tanítóképzőben tanultam tovább. 1956-ban végeztem, utána a szülőfalumba mentem vissza gyakorlatra, és ott is maradtam. A férjem is odavalósi, 1958-ban házasodtunk össze, a gyerekeink is ott születtek.

- Mikor és hogyan kerültek Százhalombattára?
- Nagyon szerettünk Biharnagybajomban élni, de egy kis faluban korlátozottak a lehetőségek. A férjem nem talált helyben munkát, Hajdúszoboszlóra járt dolgozni, ezért úgy döntöttünk, jobb lehetőség után nézünk. Olyan települést kerestünk, ahol mindketten találunk munkát, lakáshoz juthatunk, emellett a gyerekeink jövője is biztosított. Így találtunk Százhalombattára.

- Teljesen új életet kellett kezdeniük. Nehezen szánták rá magukat?
- Igen. Előtte Százhalombattáról csak a rádióból hallottunk. Mégis gyorsan döntöttünk, nem hagytunk időt magunknak az elbizonytalanodásra. 1964 augusztusában jöttünk Százhalombattára, néhány hónapig albérletben laktunk, januárban pedig megkaptuk a lakást. A férjem az erőműben dolgozott, és vállalati bérlakásba költözhettünk az akkori 11-es épületbe.

- Milyennek látta akkor Százhalombattát?
- Kezdettől fogva jól éreztük itt magunkat. Az óvárosban, a mostani szerb klub helyén volt egy hatalmas tanterem, ott kezdtem tanítani egy nagy létszámú osztályban. Hamar megszerettem a battai embereket, mert nyitottak voltak, segítőkészek, befogadták az újonnan érkezetteket. Nem volt könnyű időszak, mert előfordult, hogy tanítottam az Óvárosban, helyettesítettem a barakkiskolában, utána elmentem a gyerekeimért az óvodába. Gyakran megtörtént, hogy reggel eljöttem otthonról és csak este értem haza, a férjem tartotta otthon a frontot. Mindig számíthattam rá.

- Abban az időben más volt az iskolai munka, mint most?
- A tárgyi feltételeket illetően sokkal nehezebb körülmények között dolgoztunk. Gondolok a két műszakos tanításra, szükségtantermek beállítására, a szemléltető eszközök hiányára. A legtöbb gyerek autóbusszal utazott az iskolába. A pedagógusok többsége viszont fiatal, tevékeny, lelkes volt. Amikor elkészült az új iskola, nagyon örültünk neki, szépítgettük, csinosítottuk, szemléltető eszközöket készítettünk. Tele voltunk tervekkel, mert úgy éreztük, hogy az új körülmények sokkal jobb eredményeket tesznek lehetővé, mint korábban. Nagyon jó volt az iskola és a szülők kapcsolata, sokat segítettek, emellett a két nagyvállalat is megadott minden lehető támogatást.

- Időközben újabb iskolák épültek a városban, mégis megmaradt az 1-esben. Miért?
- Jól éreztem magam ebben a közösségben, nem vágytam máshová. Harmincöt évet töltöttem az 1-es iskolában, most, a negyvenéves jubileumi ünnepségen meg is kaptam „A nevelőtestület örökös tagja” címet, amelyet azok nyerhetnek el, akik legalább három évtizedig tanítottak az intézményben. Több mint tíz évig alsó tagozatos munkaközösség-vezető voltam, az is szép időszak volt, sok munkával és sok szép eredménnyel. Bemutató-tanításokat szerveztünk, nem egyszer a járás minden iskolájából ide jöttek továbbképzésre a pedagógusok, mert a battai iskolának nagyon jó volt a híre. Sok értékes ember került ki innen, akikre a város is büszke lehet. Részt vettem az országos tanterv-összeállításban, kézikönyveket készítettünk a kezdő pedagógusok számára, kiválasztottuk a legjobb óravázlatokat, hogy ezzel is segítsük a munkájukat. Öröm volt itt lenni, mert a mindenkori iskolavezetés mindenben segített, a kollegák akartak és tudtak dolgozni, a település vezetői is mindent elkövettek, hogy az iskola semmiben ne szenvedjen hiányt. 1992-ben nyugdíjba vonultam, de még hét évet dolgoztam napközis nevelőként.

- A napközit sok pedagógus nem szívesen vállalja. Miért?
- Azért, mert a napközis munka sokrétű, szerteágazó. Nemcsak gyermekmegőrző, ahogyan sokan gondolják. A napközis tanító nénik kicsit anyukák is, akikhez a gyerekek odabújnak, elmondják gondjaikat, bajaikat, amit meg kell hallgatni. Ha szükséges, vigasztalni, a nehézségeken átsegíteni a házi feladatok elkészítése, megtanulása, a napközis speciális foglalkozások megtartása mellett. Alapelvem, hogy dolgozni csak úgy lehet, ha rend és nyugalom van körülöttünk, ezt mindig megteremtettem, és nemcsak a gyerekek, hanem a szülők is tudomásul vették.

- Mint említette, évtizedekkel ezelőtt a pedagógusok nagyon sok pluszmunkát végeztek mindenféle ellenszolgáltatás nélkül. Ön szerint mikor változott meg a helyzet?
- Azt hiszem, a helyzet folyamatosan változott, ahogyan körülöttünk változott a világ. Idegesebbek, nyugtalanabbak, a különböző körülmények miatt anyagiasabb szemléletűek lettek az emberek. Ez a változás a pedagógusok egy részét sem kerülte el. Én mégis úgy látom, hogy a pedagógusok többsége változatlanul helytáll, lelkiismeretesen dolgozik.

- Nehéz volt az aktív évek után átállni a nyugdíjas életre?
- A férjem azt szokta mondani, hogy most mamanapközit nyitottam. Négy unokám van, kettő már felnőtt, de a most nyolcadikos Andris gyakran hozzánk jön tanulni, Éva lányom kislánya is többször itt van velünk. Emellett vannak barátaink, akikkel összejárunk. Havonta egyszer tart összejövetelt az erőmű nyugdíjas klubja, oda is szívesen megyünk. Időnként hazautazunk a szülőfalunkba, mert az otthoniakkal is tartjuk a kapcsolatot. Nyugodtan, békésen telnek a napjaink.

- Legközelebb kit mutasson be a Hírtükör, mi a javaslata?
- Ékes Jánosnéra gondoltam, ő a Dunamenti Rt Nyugdíjas Klub vezetője. Nagy szeretettel foglalkozik a klubtagok problémáival. Remek programokat szervez. Jó lenne, ha közelebbről is megismerhetnék az olvasók.