Ahogy ő fogalmaz, szerény családban nevelkedett Békéscsabán két kisebb testvérével. Gyermekéveit meghatározta a háború, ha az iskolából hazafelé menet elkezdődött a bombázás, a vízelvezető árkokba feküdtek. Édesapja kertészetet működtetett, hadiszállítóként nem kellett a frontra mennie, később összes vagyonát államosították, de igyekezett mindent megteremteni a családjának. Írisz meleg, szeretetteljes légkörben nevelkedett, nemcsak a családjában, a szomszédságban is a becsület, az igazmondás, a szorgalmas, tisztességgel végzett munka, az egymás iránti figyelem volt a legnagyobb érték. A figyelemre nagy szükség volt, hiszen a háború után mindössze négy-öt olyan osztálytársa akadt, akinek élt az édesapja.

- Ha mást nem tudtunk, egy-egy tál kompótot vittünk annak, aki támogatásra szorult. Hittünk mindenben, valahogy jobban, mint a mostani fiatalok. Abban nagyon, hogy a tanulással előbbre jutunk. Ha valami sikerült, mindenki büszke volt ránk: nemcsak a szüleink, a rokonság, a szomszédok is. Anyám arra tanított, hogy van tisztes szegénység (is), és nem szabad igénytelennek lenni. A dolgainkat mindig szép rendben kellett tartani, mindenkinek volt feladata otthon. A nyári szünetekben dolgoztunk, én már 13 éves koromtól. A pénzből meg tudtuk venni a használt tankönyveket, néha köpenyre, egy-egy cipőre, ruhára is maradt. A fűzfahántolástól a bambiüzemig nagyon sokféle munkát megismertem. Ma sokan meg nem innák a Bambit, ha tudnák, miből készült. Mi ittuk, mert lehetett, a piros festékkel pedig kifestettük az arcunkat. Édesanyánk nagyon haragudott, mert nem is jött le.

’56. november 4-én az osztályfőnökünk azt mondta, most egy új Bach-korszak jön, súlyos megtorlások lesznek, vigyázzunk magunkra, nehogy belekeveredjünk valamibe. Édesapám a termelőszövetkezet kertészeti ágazatvezetőként bekerült a visszaosztó bizottságba, ezért elvitték, egy hétig tartották a városi tanács pincéjében, végül 8 000 forint büntetésre ítélték, és nem kapott munkát Békéscsabán. Emiatt akartam az érettségi után egyből munkába állni.
Az igazgatóm, akit nagyon tiszteltem, azt mondta: „Én magában mindig egy pedagógust láttam.” A kapcsolataival segített, hogy képesítés nélküli álláshoz jussak. Választhattam az óvónői és tanítónői munka között, előbbi mellett döntöttem, vagyis Elek mellett, amely négynemzetiségű község a román határ mellett. Apai ágon szlovák vagyok, néhány évig tanultam is a nyelvet.

Eleket korábban főként gazdag svábok lakták, de a kitelepítések után románokat költöztettek a faluba. A régi zárdában működő gyermekotthonban fásult, igénytelen felnőtteket és hatvan nagyon kiszolgáltatott kisgyereket találtam. Mikor odamentem, a földön aludtak egy szőnyegen, ruhában, mert így egyszerűbb volt, nem kellett segíteni nekik a vetkezésben.’56-os disszidensek, elítéltek, köztörvényes bűnözők gyerekei voltak. Annyi félelmet, aggodalmat, szorongást azóta sem láttam gyerekarcban. Volt köztük mozgássérült, aki nagyobb figyelmet igényelt volna. Idősebb, családos kollégáim szíve nem nyílt meg irántuk, és amikor elkezdtem bontogatni a megszokott formákat, új tevékenységekbe bevonni a gyerekeket, nehezteltek is. "Mit akarok ezekkel?" Otthonról hoztam eszközöket, anyagokat, elalvás előtt mindenkit megsimogattam, altató puszit adtam. Ezt a szokást battai kollégáim is furcsállották először. A gyermekotthonban szófogadóan, lehunyt szemmel várták a gyerekek, de rezgett a kis szempillájuk, mert mégis látni akarták: mikor érek oda hozzájuk.

Egy szakmai látogatás után segítséget kaptam, hogy levelezőn elvégezzem a nemzetiségi óvónőképzőt. Felmentést kaptam a nyelvi vizsgák alól, de mivel zenei képzésre is szükségem volt, beiratkoztam a békéscsabai zeneiskolába is.
A ’60-as évektől a disszidensek a vöröskereszt útján rátaláltak gyerekeikre, és több szülővel levelezni kezdtem. Franciaországba, Németországba írtam, fényképeket küldtem a gyerekekről, a saját pénzemen, mert ilyesmire az intézményben nem volt keret. A szülőkről kapott fotókat odaadtam a kicsiknek. Mivel egész nap magukkal hurcolták, azzal is aludtak, a képek hamar tönkrementek. Újakat kértem, kartonlapra ragasztottam, és celofánnal borítottam be őket, hogy tartósabbak legyenek.

Sok gyereket haza is vittem, mert könyörögtek érte, de aztán ez is baj volt: nem akartak visszamenni, elbújtak, sírtak. Ez a családomat is nagyon megviselte. Rájöttem arra is, hogy okosan kell szeretni: nem sírhatok a gyerekkel együtt. A szereteten túl olyat kell adnom, amivel kiemelem őt a bánatából.
Több falusi családot rávettem, hogy patronáljanak egy-egy kisgyereket. Tizenkilenc éves voltam, amikor egyik éjjel rendőrök verték meg a kaput, azt mondták, ellenforradalmárokat keresnek. Nem engedtük be őket, aztán reggelig nem aludtunk, hogy ezt meg mertük tenni, de nem lett semmi baj. Volt egy másik furcsa eset is: egy Matuskáné nevű takarítónő folyton arra biztatott, hogy figyeljek meg mindenkit, aztán meséljek neki, „nem lesznek hálátlanok”. Nem foglalkoztam vele, néhány hónap múlva el is tűnt az otthonból. 1959-től elvállaltam az intézmény vezetését, de csak addig, míg nem találnak érettebb személyt rá.

Négy év után Budapestre kerültem, egy másik otthonba. Gyerekközpontú, kiegyensúlyozott világ volt, ahol örültek az új kezdeményezéseimnek is. Neveltem Elisztratov Szerjózsát, aki a Kincskereső kisködmön főszerepét és Kovalik Karcsikát, aki a kis Bicebócát játszotta. Ő volt az, akivel közölnöm kellett, hogy meghalt az anyukája, aztán nem sokkal később, hogy az apukája is. Akkor nem sírtam…
Voltak ivós, nemtörődöm anyukák, de mi mindent megtettünk, hogy mégis eljöjjenek, anyák napi műsort adtunk, karácsony előtt pedig minden szülőt felkutattam, hogy rávegyem őket: vigyék haza az ünnepre a gyereket. Felhívtam egy apukát a munkahelyén, először lecsapta a telefont, de visszahívtam, és azt mondtam: biztosan szétkapcsoltak minket, de tudnia kell, hogy van egy aranyos, okos kisfia, akinek nagyon hiányzik. Délután bejött az apa és a nagymama, hazavitték a kisfiút. Ez december közepe táján volt, és csak karácsony másnapján hozták vissza. Megkérdeztem a gyereket, milyen volt otthon. Anyukám az apukám fejéhez vágta a tányérokat, és mindent összetört – mondta.

- Megbánta azt a telefont?
- Nem, mert utána minden hónapban jött látogatni a nagymama. Azt nem lehet elképzelni, ahogy egy-egy gyerek várta a havi látogatást. Állt az ablaknál, reszketve, szürkén, sírni sem tudott, nézte, hogy jön-e hozzá is valaki, mindegy volt, hogy ki.
Szerencsére a kollégáim is hozzám hasonlóan gondolkodtak, éreztek. Sok szép dolog volt az otthonban: tízesével piacra, fagyizni vittük a gyerekeket, kimentünk a repülőtérre, a kiserdőbe, vagy nyáron a kertben reggeliztünk. Akkor is magammal vittem néhányukat, ha magamnak indultam vásárolni valamit. Eldönthették, milyen frizurát szeretnének, és azt is, milyen ruhát vegyünk nekik. Amikor nagyobbak lettek, és más intézménybe kerültek, visszajártak látogatóba. Ilyenkor mindig megvendégeltük őket, ha mással nem, teával, zsíros kenyérrel, és a tizenkét évest is az ölembe ültettem. Amikor eldöntöttük a férjemmel, hogy a lakáslehetőség miatt Battára költözünk, akkor is az fájt a legjobban, hogy nem fognak ott találni…

- Érezte úgy valaha, hogy valamelyik gyereket mégis magával vinné, örökbe fogadná?
- Igen, de nem voltam abban a helyzetben. Az első házasságom romba dőlt, nem sikerültek a terhességeim, így saját gyermekem sincs. Itt, Százhalombattán ismertem meg a második férjem, akivel 23 éve élünk boldog házasságban, és ennek köszönhetően négy kedves, okos gyerek nagymamája lehetek.
1972-től 1995-ig dolgoztam a Pitypangos Óvodában, tizenhét évig vezetőként. A gyerekeimtől ma is sok levelet, képeslapot kapok. Egyszer egy tanítónő azzal hívott fel, hogy a negyedikesei fogalmazást írtak a példaképükről, és két kislány engem választott témául. Azt írták, Írisz néni soha nem mondja, hogy nem ér rá, és mindig segít nekünk. Ekkor döbbentem rá igazán, hogy milyen felelősség van a mi munkánkban.
Az emberi élet legfontosabb megnyilvánulása a szeretet minden életkorban, minden helyzetben, minden időben. Minősít, hogy egy kritikus helyzetben is jó szívvel tudsz-e odafordulni a másik emberhez, mert az értelem nem elég.

- Mindig mindenkit lehet szeretni?
- Nem mondanám, hogy bennem mindig csak szeretet volt, de megpróbáltam békét teremteni magamban, és nem sújtani azt, aki nem tehet az én érzelmeimről.

- Kit ajánl, kivel beszélgessünk a legközelebbi Premier plánban?
- Szekeresné Erzsikét javaslom. A kezdetektől itt dolgozott a városban, népszerű volt, ma is készségessége, figyelmessége miatt emlegetik.