- Szüleim harmadik, kései gyerekeként születtem a háború után. A falunknak nem volt vasúti összeköttetése, de még bekötőútja sem. Ennek ellenére a mai napig kötődöm oda. Ismertem a falu szinte minden gondját-baját, mivel édesapám férfifodrász volt. Aki eljött hozzánk borotváltatni, vagy hajat vágatni, az közben mesélt apámnak, én pedig tátott szájjal hallgattam a történeteket. Talán ezért szeretek a mai napig emberek között lenni, segíteni másoknak, és talán ennek köszönhető az is, hogy a pedagógusi pályát választottam.
Nehéz körülmények között éltünk, a szüleim szegények voltak, megtanultam, hogy mindenért meg kell dolgozni, és gyakran hallottam azt is, hogy a tanulás az életben a legfontosabb, mert „mindent elvehetnek tőlünk, de a megszerzett tudásunkat nem.”

Bár a világ nem mindig ezt igazolja vissza, hiszek benne, hogy a tudás alapozhatja meg az életünket, és a tanítványaimnak is ezt igyekeztem átadni.
A pécsi Leöwey Klára Gimnáziumban érettségiztem, és mivel humán beállítottságú voltam, magyar-történelem szakra jelentkeztem a tanárképzőbe. Fél pont híján nem vettek fel, ezért egy évig képesítés nélkül tanítottam. A felét Ófaluban, egy kis mecseki sváb településen, a másik felét Szebényben töltöttem, Pécsvárad mellett, ahová időközben költöztünk. Nagyon szerettem mindkét helyet: megerősödtem abban az elhatározásomban, hogy tanítani fogok. Egyszer egy szakfelügyelő meglátogatta egy matematika órámat, és azt javasolta, próbálkozzam a felvételivel ezen a szakon. Sikerült is bekerülnöm a pécsi tanárképző matematika- műszaki ismeretek és gyakorlatok szakára.

- Humánérdeklődésűként nem okozott gondot a felvételi?
- Nem. Nem voltam kimagasló képességű, de minden tárgyból jó eredményeket értem el a középiskolában. 1970-ben diplomáztam. Pécsett ismertem meg a férjem, aki debreceni volt. Olyan közös otthont kerestünk, amely mindkettőnk szüleihez egyenlő távolságra van. Később jöttünk rá, hogy nem a legjobban döntöttünk, mivel a gyermeknevelésben egyik nagyszülő sem tudott segíteni.

A férjem vegyipari gépészként helyezkedett el az akkori DKV-ban, én pedig megkerestem Pável Nándort, az akkori egyetlen általános iskola igazgatóját. Először nem akart felvenni, mert nem volt helye, aztán mégis adott egy napközis nevelői állást. Bekerültem harmincvalahány elsős közé, ami számomra néhány hónapig maga volt a pokol, hiszen sem módszertanilag, sem gyakorlatilag nem erre a korosztályra voltam felkészülve. Aztán mégis életem egyik legszebb két hónapja lett ez az időszak. Azért csak ennyi, mert lehetőséget kaptam a műszaki ismeretek oktatására.
Szépek voltak az első évek. Az iskoláknak akkoriban sem volt sok pénzük, a szemléltető eszközöket magunk gyártottuk, a műszaki rajzok elkészítésében olykor a férjem is segített. Fiatal, lelkes gárda tanított az iskolában, a nagyüzemek is támogattak minket, ingyen kaptuk a papírt a dunaújvárosi papírgyárból, a fémlemezt a nagykőrösi konzervgyárból, de minden segítséget megkaptunk a DKV-tól és a DHV-tól is. Mindez sokat jelentett az oktatás színvonalában. Manapság másként gondolkodnak a cégek, ez már egy más világ.

A ’70-es-’80-as években pezsgett Százhalombattán az oktatási élet: a fakultáció bevezetése megmozgatta a pedagógusokat, sok olyat tudtunk nyújtani a gyerekeknek, ami nem volt általános az országban. Pedagógiai pályázatokat írtak ki, konferenciákat tartottak a városban.
A tanítás mellett szakszervezeti és munkaközösség-vezetői feladatokat is elláttam. Amikor ’91-ben átadták a Kőrösi iskolát, dr. Tüske László igazgató a helyettesének hívott oda. Szerettem a kollégáimat, az iskolámat is, de végül győzött bennem az új kihívás iránti vonzalom. Akkor még nem gondoltam, milyen nehéz feladatunk lesz az első években. Érthető módon, nem a legjobb képességű osztályait adta át a többi iskola.

Szerencsére az önkormányzat minden támogatást megadott ahhoz, hogy a gyerekek tudását megfelelő szintre hozzuk fel. Az óraszámaink és a pedagógusok száma lehetővé tette, hogy szinte egyénre szabottan foglalkozzunk a képesség-fejlesztéssel, a későbbiekben pedig ezt a pluszt a tehetséggondozásra tudtuk fordítani. Képesség szerinti csoportokban tudtuk tanítani a magyart, a matematikát, az informatikát, később az idegen nyelveket is. Ennek köszönhetően nagyon szép szakmai eredményeket értünk el. Évekig szerveztük a városi szintű Kőrösi Tehetségfejlesztő Versenyt, amibe minden tanévben több mint száz gyerek kapcsolódott be. Jól szerepeltünk a tanulmányi versenyeken, képzőművészeti pályázatokon, de említhetném az énekkarunkat, illetve a bábcsoportunkat is, amely olyan produkciót tudott létrehozni, mint a többször is bemutatott Háry János.

- Hogyan látja azt az időszakot, amikor az önkormányzat szűkítette az iskolákban ezt a mozgásteret?
- 2002-től nem mindenhez biztosított a város pénzügyi fedezetet, így lassan meg kellett szüntetnünk a tehetséggondozás bizonyos területeit. Nem volt könnyű, hiszen szerettük volna megtartani a színvonalat, ehhez azonban sokkal többet kellett dolgozniuk a pedagógusoknak. 2004-ben már elbocsátásokra is sor került az óraszámok csökkentése miatt. Tudomásul kellett vennünk a gazdasági szigorítást, hiszen országosan érezhető jelenségről volt szó, de valamilyen szinten az eredmények rovására ment. Ugyanakkor most látom jeleit annak, hogy valamelyest enyhült az önkormányzat pénzügyi szigora.

- ’98-tól ön vezette az intézményt. Hogyan sikerült közösséget kovácsolni a különböző iskolákból érkezett gyerekekből és pedagógusokból?
- Az elején nem volt könnyű, hiszen mindenki más-más szokásokkal, mentalitással érkezett. De nagyon sok kreatív, tehetséges pedagógus van a Kőrösiben, és ahogy mondtam, sok lehetőséget kaptunk, amivel éltünk is. A legfontosabbnak mindig azt tartottam, hogy minél többet nyújtsunk a gyerekeknek, és minél jobban érezzék magukat az iskolában.

- Miért döntött úgy, hogy nyugdíjba vonul?
- Kicsit elfáradtam. Különösen az utolsó két év volt nehéz, sok mindenért kellett küzdeni, hadakozni. Kicsit megromlott az egészségem is. Elértem az előrehozott nyugdíjkorhatárt, 39 éves szolgálat áll mögöttem és egy nagyon szép pálya. A gyerekek ma is megismernek az utcán, a szülők elbeszélgetnek velem, a város mindig elismerte a munkámat, sok kitüntetést kaptam. Persze ezeket mindig felemás érzéssel veszi át ez ember: olyan sokan dolgoznak jól, és soha nem kapnak díjakat.

- Ebben nyilván annak is szerepe van, ki hogyan tud alkalmazkodni. Ön minden főnökével megtalálta a hangot?
- Mindegyikben találtam olyat, amit tudtam tisztelni. Ha valamivel nem értettem egyet, azt mindig megmondtam, de soha nem bántó, durva módon.

- Ön milyen vezető volt?
- Egyesek szerint lehettem volna sokkal határozottabb, keményebb, de én nem tudtam kibújni a bőrömből. Felnőttre, gyerekre inkább a meggyőzés erejével szeretek hatni. A legtöbb diák fél a matematikától. Én elértem velük, hogy ne tartsanak se tőlem, se a tárgytól, és mindig merjenek kérdezni.

- Nem bánta meg a korai visszavonulást?
- Az igazság az, hogy eredetileg azt terveztem, nyugdíjasként tovább tanítok majd, de erre a már említett leépítések miatt csak úgy lett volna lehetőségem, ha még egy kollégát elbocsátunk. Az első időszak otthon nagyon nehéz volt, pedig akad tennivalóm bőven: unokám született, és már a másodikat várjuk. Soha nem gondoltam volna, hogy ennyire hiányozni fog a tanítás! Mostanra sikerült is valamennyire betöltenem ezt az űrt: újra vannak diákjaim, rendszeresen korrepetálok néhány gyereket.

- Kit javasol, kivel folytatódjon a Premier plán?
- Kőrösiné Íriszre gondoltam. Mindig csodáltam, ahogy árad belőle a szeretet. Azt hiszem, ritka az ilyen ember.