A lakásában találkoztunk. Friss fánkkal, házi lekvárral, kávéval kínált, majd megmutatta a kincseit. Egy újságcikket középső unokájáról, aki korosztálya országos bajnoka díjugratásban, valamint a kilátást az erkélyéről, ami valóban pazar. A lakótelepi társasház kilencedik emeletéről szinte az egész várost látni.
De nemcsak ezekkel büszkélkedhet Méri. Az elmúlt húsz éve tulajdonképpen kincsvadászattal telt. Ráadásul csakis olyan dolgokat gyűjtött, amiket – a mondással ellentétben – magával vihet odaátra is.

Húsz évvel ezelőtt egy katolikus templom gyóntatószékében kezdődött el az útja. Kétségbe volt esve, tanácsot várt, és gyónni szeretett volna, de mivel elvált volt, és akkor egy kapcsolatban élt, nem kapott feloldozást. Akkor indult el. Hová? A saját belső útján. Miért? Hogy megtalálja a saját belső útját. Ez pedig az, hogy amerre jár, megtegye a tőle telhetőt. „Régen nem gazdagoknak, hanem módosoknak nevezték, akiknek módjukban állt tenni másokért – mondja. Én nem vagyok gazdag, de sokszor módomban áll segíteni.”

A belső utazás olykor csak figyelésből és nyitottságból áll. Amikor például baleset érte, és otthon feküdt begipszelve, becsengetett hozzá egy házaspár a Jehova Tanúitól. Szívesen fogadta őket, két évig tanulmányozta velük a Bibliát. Amikor már eléggé felkészült, úgy döntött, hogy kiutazik a Szent Földre, Izraelbe. Egy évig élt ott, munkát vállalt, hogy a szent helyeket végigjárhassa. Többször járt Jeruzsálemben, a szent sírhoz a nagy tömeg miatt csak hatodszorra sikerült bejutnia. Későbbi úti célja Egyiptom, majd Csíksomlyó, Lengyelország és az itthoni zarándokhelyek voltak. Most pedig Spanyolországba készül, hogy végigmenjen az El Camínon, „Az Úton”, teljesen egyedül. Nem mintha eddig turistaként, vagy vallási közösségek elhivatott tagjaként járta volna a világot. Volt, hogy másokkal együtt ment, de igyekezett mindent a maga szemével látni, a maga fülével hallani, és minél közvetlenebbül megtapasztalni. India egy tengerparti városában például megbeszélte egy „tuktukos” (háromkerekű motoros) sofőrrel, hogy két napig vigye el oda, ahová szerinte érdemes. Pihenőként meghívta vezetőjét ebédelni, aki azzal viszonozta ezt, hogy meginvitálta az otthonába, bemutatta neki a családját.

Minden vallásban talált olyat, ami megérintette, építette, és olyat is, amivel nem tudott azonosulni. Azt is tapasztalta, hogy mindenhol van „megvilágosodott és sötétségben tévelygő” ember. Amikor eléri egy-egy úti célját, csodálatos élményekben van része: feltöltekezik. Aztán elcsendesedik, és készül a következő útra. Most spanyolul tanul, és útikönyvekből gyűjti az információkat. Menni csak gondolatmentesen szabad. Indiában, a Putthaparthi-i kolostorban például arra sem volt gondja, hogy mit vegyen fel. Volt egy vaságya, meg egy olcsón vásárolt, helyi szokás szerint varrt vászonruhája, amit minden este kimosott. Annál nagyobb szabadságot soha életében nem érzett.
A szabadság mellé kell még a csend is. Aki folyton körülveszi magát valamilyen zajjal, az fél egyedül maradni a gondolataival. Azt a hálateltséget és örömöt, amit egy-egy zarándokútja ajándékaként kapott, bármikor előidézheti, ha egy kicsit magában és csendben tud maradni. Ha egyszer-kétszer egy héten megteheti ezt, az számára már minden. Két éve nyugdíjas. Nagy boldogság az igazi függetlenség. Feladata azért van: sokat segít a három unoka körül, heti rendszerességgel látogatja idős barátnőjét. Ha van lehetősége, akkor segít, és nem bánkódik rajta, hogy lemondott a saját kényelmemről, vagy időt, fáradságot fordított másokra, hiszen saját akaratából tette. Ez is a szabadságához tartozik. És a cselekedet a legigazabb imádkozás.
Kérdezik sokan, miből engedheti meg magának a több százezer forintos utazásokat. Soha nem dohányzott, nem ivott, nem akar új csempét, új függönyt a lakásába, sem pedig járólapra cserélni a linóleumot. Nem számít, hány éves a porszívója, amíg működik. Régebben képes volt éjjel varrni, hogy másnap új ruhában mehessen dolgozni. Ma már nem ez a fontos.

„Lehet, hogy mások szemében furcsának tűnök” – mondja. De tudom, hogy jó úton járok, mert jól érzem magam, boldog vagyok. Apám mindig azt mondta, kislányom, nem látszani, lenni kell. Az embernek meg kell ismernie a világ dolgait, hogy el tudja fogadni. Lehet, hogy Camínó lesz az, ami visszavezet oda, ahonnan elindultam: az örökölt vallásomhoz. Közben nagyon sok mindent megtapasztaltam. Tudom, hogy Isten egy, csak a hozzá vezető út más és más. Ahogy Budapestre lehet menni vonattal, busszal, kocsival, de a város ugyanaz. Valójában persze az út a lényeg, és az egyetlen, amin érdemes elindulni, befelé vezet.”