A cél azonban nem is a jog betartása, hanem elrettentő példa statuálása volt.
1849. október 6-án Pesten kivégezték gróf Batthyány Lajost, az első felelős magyar kormány miniszterelnökét, s vele együtt Fekete Imre gerillaszázadost. Ugyanezen a napon Aradon a honvédsereg 13 katonai vezetőjére sújtott le a megtorlás. Hajnalban sortűz oltotta ki az életét Kiss Ernő altábornagynak, Dessewffy Arisztid és Schweidel József tábornokoknak, valamint Lázár Vilmos ezredesnek.

A hajnalban kivégzetteket a reggeli órákban követte további kilenc tábornok, akiket bitófán végeztek ki. „Szép kis deputáció megy az Úristenhez, hogy a magyarok ügyét képviselje” – mondta az elsőként az akasztófához szólított Pöltenberg Ernő. A tábornokok a következő sorrendben vesztették életüket: Török Ignác, Lahner György, Knezich Károly, Nagysándor József, Leiningen – Westerburg Károly, Aulich Lajos, Damjanich János, Vécsey Károly. Az utolsónak maradt Vécsey Károly már nem tudott kitől elbúcsúzni, ezért odalépett Damjanich holttestéhez – s bár 1849. márciusa óta haragban álltak -, letérdelt, és megcsókolta Damjanich lecsüngő kezét.
Batthyány Lajos és a 13 katonai parancsnok bátran fogadták a halált, biztosak voltak abban, hogy jó ügyért – a magyar nép függetlenségéért és szabadságáért – halnak meg. Tetteikkel és mártírhalálukkal örökre beírták nevüket a magyar történelem lapjaira.

A „tizenhárom aradi vértanút” minden magyarnak illik ismernie, ezért a rájuk való emlékezésként álljon itt újra a nevük, alfabetikus sorrendben: Aulich Lajos, Damjanich János, Dessewffy Arisztid, Kiss Ernő, Knezich Károly, Lahner György, Lázár Vilmos, Leiningen-Westerburg Károly, Nagysándor József, Pöltenberg Ernő, Schweidel József, Török Ignác és Vécsey Károly.