- Tolna megyéből származom – mondja. – Ozorán éltem tizenhárom éves koromig, akkor Biatorbágyra költöztünk, ott fejeztem be az általános iskolát. Székesfehérváron tanultam tovább, az ország – szerintem – az egyik legjobb gimnáziumában, és mellette katonai kollégista voltam.

- Katonai pályára készült?
- Igen, eredetileg ez volt a szándékom. Nagyon jó közösségbe kerültem, de hamar ráébredtem, hogy a katonai pálya nem nekem való. Láttam, mennyire nagy a különbség a pedagógusok és a katonák között, ugyanis az iskolában pedagógusok, a kollégiumban pedig tisztek foglalkoztak velünk. Akkor döntöttem el, hogy pedagógus leszek.

- Van más pedagógus a családban?
- Édesanyám. Nem örült a döntésemnek, megpróbált lebeszélni róla. Minél többet láttam ebből a hivatásból, annál jobban tetszett. Bementem édesanyám néhány órájára, és el voltam ragadtatva, láttam, hogyan néznek rá a gyerekek, és úgy éreztem, ennél szebb nincs a világon. Érettségi után természetes volt számomra, hogy a tanítóképzőbe jelentkezem.

- Miért tanítóképzőbe?
- Nagyon szeretem a történelmet, de nem volt még egy olyan kedvenc tantárgyam, amit mellé választhattam volna. Az is szerepet játszott a döntésemben, hogy nem vonzott sem a középiskolás, sem a felső tagozatos korosztály. A kisiskolásokat tanítani a leghálásabb, itt mérhető legkönnyebben, honnan indultunk és hová jutottunk. Elsőre nem vettek fel a tanítóképzőbe, csak a következő évben.

- Milyen képzést kaptak?
- Nagyon alaposan felkészítettek bennünket a pályára. Sokan le is morzsolódtak menet közben, huszonkilencen kezdtünk, de csak tizenhárman diplomáztunk. Nagyon komolyan vették, hogy nekünk mindent tudnunk kell, amit át akarunk adni, ezért semmiben sem voltak elnézőek. Példa erre, hogy az egyik évfolyamtársamat utolsó évben azért tanácsolták el, mert nem tudott kötélre mászni. Azt mondták, hogyan fogja megtanítani erre a gyerekeket, ha ő maga sem tudja? Az elmélet mellett nagy hangsúlyt helyeztek a gyakorlatra. Különféle gyakorlóiskolákban jártunk: olyanban, ahol problémás gyerekek voltak, de megismerhettünk elitiskolákat is, megtapasztalhattuk, milyen óriási különbségek vannak intézmény és intézmény között. Láttam olyan jól felszerelt iskolát, hogy ha mindenütt olyan körülmények lennének, egészen más eredményeket mutathatna fel az oktatásügy.

- Hogyan került Százhalombattára?
- A főiskolán ismerkedtem meg a feleségemmel, aki százhalombattai. Amikor utolsó évesek voltunk, körülnéztünk, hol helyezkedhetnénk el. Természetesen olyan intézményt kerestünk, ahol mindketten dolgozhatunk. Itt, a százhalombattai 1-es iskolában fogadtak bennünket. Örülök, hogy idekerültem, jól érzem magam. Jó a kollektíva, a gyerekeket szeretem, és arra is van lehetőségem, hogy focizzak, ugyanis a VUK SE megkeresett, hogy eddzem az egyik utánpótlás csapatot. Szeretem az edzéseket, a gyerekek is szívesen járnak, igaz, hogy nem kiabálok, sőt, sípot sem használok, csak szavakkal irányítom a munkát.

- Szeptembertől elsősöket tanít. Volt már első osztálya?
- Még nem. Eddig napköziben dolgoztam és természetismeretet, testnevelést, valamint éneket tanítottam egyes osztályokban. Fontosnak tartok minden tantárgyat, így az ének-zene oktatását is, amit nem mindenki vesz eléggé komolyan. Nagyon szép eredményeket lehet elérni ebben a korban a gyerekekkel. Példa erre, hogy egy egész osztályt megtanítottam furulyázni, fel is léptünk egy iskolai ünnepségen. Az elsősökkel való foglalkozás nagyon motivál. Tele vagyok pozitív feszültséggel, mert most meg kell mutatnom, mit tudok, és a következő négy évben nem engedhetem meg magamnak, hogy akár egy percre is lazítsak. Ez jó, mert szeretem a kihívásokat, ez élteti az embert. El lehet lenni a langyos vízben, kényelmes is, de egy idő után unalmassá válik. Csak annak nem örülök, hogy az első osztály végén nem osztályozunk, hanem szöveges értékelést kell készíteni a gyerekekről. Nem tartom jónak, ráadásul a szülők sem szeretik. Van egy megszokott mérési rendszer, amit mindenki ismer, sokkal célszerűbb lenne azt használni.

- Elnőisedett a pálya. Jelent-e valamilyen előnyt vagy hátrányt az, hogy férfi?
- Nem, szerencsére nem tapasztaltam ilyet. Ugyanúgy megdicsérnek, ha jól, és bírálnak, ha rosszul csinálok valamit.

- Felesége is pedagógus, két pici gyerekük van. Fiatal értelmiségiekként hogyan boldogulnak?
- Eléggé nehezen. De nemcsak ránk vonatkozik, a pedagógusok még mindig megalázóan keveset keresnek. Nem véletlen, hogy sokan hagyják el a pályát, a mi csoportunkból már csak ketten vagyunk pedagógusok, a többiek váltottak, elmentek termékmenedzsernek, területi képviselőnek, tűzoltónak, és nem azért, mert nem szerettek tanítani, hanem mert a fizetésből nem lehet megélni. Különösen a fiatal pedagógusoknak nehéz, mert az otthonteremtés, családalapítás emberfeletti áldozatokat követel. Túlórákkal és az edzői munkával nem fényűzően, de megélünk. Volt egy időszak, amikor úgy tűnt, hogy én is kénytelen leszek más munka után nézni, de szerencsére megoldottuk a problémát. Vannak, akik biztatnak, hogy változtassak, keressek valami mást, de én nem akarok. Miért keresgéljek, amikor megtaláltam? Nincs annál szebb, mint amikor felcsillan a gyerekek szeme, mert megértettek valamit, amit addig nem tudtak.

- Mit tervez, hogyan tovább?
- Szeretném, ha szeptembertől sok sikerem lenne a munkában, ha elégedettek lennének velem a gyerekek és a szülők. Szeretném, ha a következő három év is eredményes lenne, és szeretném ezt a munkát egy életen át végezni.

- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Amikor ezen elgondolkodtam, elsőként Winklerné Petri Kiss Borbála jutott eszembe, és nem véletlenül. Sokáig táncolt a Forrás Néptánc-együttesben, most pedig ő készíti a kosztümöket. Nagyon tehetséges, elnyerte a Népművészet Ifjú Mestere elismerést. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.