- Nagykőrös mellett, Kocséron nőttem fel – meséli. – Ott töltöttem gyerekkoromat, hiszen egészen 18 éves koromig éltem ott szüleimmel és testvéremmel. Az általános iskola elvégzése után Nagykőrösön tanultam tovább, az ottani óvónőképző szakközépiskolában.

- Mikor döntötte el, hogy óvónő lesz?
- Kilencen voltunk unokatestvérek, és mindnyájan a kocséri nagymamámnál nyaraltunk. Rengeteget játszottunk, nagyon jól éreztük magunkat, és mindig én irányítottam a többieket, én döntöttem el, hogy mit játsszunk, mivel foglalkozzunk. A nagymamám már egészen kicsi koromban azt mondta, hogy vagy óvónő leszek, vagy pedagógus, és ez nekem is tetszett, mert ez volt az álmom. A szakközépiskolát elvégeztem, de akkor komoly döntést kellett hoznom, mert ott, a mi környékünkön, talán a főiskola és a szakközépiskola közelsége miatt, egyetlen óvodában sem volt hely.

- Hogyan került Százhalombattára?
- Mindig aktív voltam, részt vettem a közösségi életben. Sokat jártam táborba, és a végzés utáni nyáron a táborvezetőnk százhalombattai volt. Amikor megtudta, hogy nem találok óvónői munkát, azt mondta, jöjjek el Százhalombattára, ez egy dinamikusan fejlődő város, itt mindig van felvétel. Eljöttem érdeklődni, és valóban, két helyen is volt felvétel. Geni néni óvodáját választottam, mert nagyon vonzó volt számomra a személyisége, az, hogy annyira nyugodt és kedves.

- Nagyon fiatalon került teljesen új környezetbe. Hogyan sikerült beilleszkednie?
- Igen fiatal voltam, amikor Százhalombattára költöztem, ismeretlen volt számomra, idegenek voltak az emberek. Itt nem voltak barátok, de nagyon gyorsan sikerült beilleszkednem. Azt hiszem, ezt annak köszönhetem, hogy egy olyan családban nőttem fel, ahol mindig fontos volt, hogyan fordulunk egymáshoz, másokhoz. fontosak voltak számomra az emberi kapcsolatok, és ehhez az útravalót megkaptam otthonról. Akkoriban a mostani szállodában, a munkásszálláson egy teljes szintet a pedagógusok kaptak meg. Nagyon jó társaság volt, nagyon jól éreztem magam, az óvodában jó volt a kollektíva, a gyerekeket pedig imádtam. Tökéletesebb már nem is lehetett volna. Továbbra is sok mindenben részt vettem, elvégeztem Budapesten az óvónőképző főiskolát, szívesen jártam továbbképzésekre, főleg olyanokra, ahol kézművességet tanulhattam, mert nagyon szeretem ezt a tevékenységet. Jól hasznosítható az óvodai munkában, mert a gyerekek szívesen kézműveskednek, és fontos, hogy ne mindig ugyanazt csinálják, hanem minél többféle technikával ismerkedjenek meg. Akkor még azt hittem, hogy mindig is óvónő leszek, eszembe sem jutott, hogy változtassak.

- Mégis megtette, már nem a Szivárvány Óvodában, hanem a gátőrházban, a Sérültekért Alapítványnál dolgozik. Miért döntött úgy, hogy ezt választja?
- Néhány évvel ezelőtt a BMK szervezett egy kiállítást, ahol a városban dolgozó pedagógusok munkáit mutatták be. Én is beadtam néhány munkámat, amiket csuhéból, gyékényből és szalmából készítettem. Akkor találkoztam először a Sérültekért Alapítvány munkatársaival, korábban is hallottam róluk, de soha nem jártam náluk. Meghívtak, hogy egyszer menjek el és mutassam meg, hogyan kell gyékényt szőni. Az első találkozás nagyon kellemes volt, szeretettel fogadtak, és kértek, hogy menjek máskor is. Egyre többet jártam hozzájuk, végül pedig ott is maradtam. Második éve dolgozom a gátőrházban, a gyékényszövésre tanítom a sérült fiatalokat. Egészen más világ tárult fel előttem. Korábban nem találkoztam sérültekkel, nem sokat tudtam róluk, és élmény volt felfedezni a mindennapokat, a mosolyokat, azt az őszinteséget, amire csak ők képesek, mert nem vesznek fel álarcot, pontosan azt mutatják, amit éreznek. Vállalják a tetteiket, a gondolataikat. Az ép emberek sokat tanulhatnának tőlük.

- Más az óvónői munka, és más a sérült fiatalokkal foglalkozni. Nagy váltás volt?
- Érdekes, többen kérdezték tőlem, hogy nem bántam-e meg. Féltem tőle, mert kihívás volt számomra, hiszen kicsit más ez a munka, mint a pedagógiai, de lényegében ugyanazt csinálom, amit korábban. Most is fejlesztek, ismereteket adok át, csak más körülmények között, más légkörben. Hozzáteszem: nagyon jó légkörben! Ha valakinek van egy jó ötlete, mindenki azon igyekszik, hogy azt minél színvonalasabban megvalósítsuk. Példa erre a játszóházaink sikere. Havonta egy alkalommal nyílt játszóházat tartunk, amely iránt általában óriási az érdeklődés, néha annyian jönnek, hogy alig férünk el. Ezeken a napokon a mi sérült fiataljaink mutatják meg a vendégeknek, hogyan kell szőni, kosarat fonni, gyékényezni. Tavaly az egyik alkotó szombaton mesedélutánt rendeztünk, amatőr szülői csoport adott elő egy mesejátékot, óriási sikerrel. Hálás vagyok a sorsomnak, hogy ez is megadatott nekem, hogy megismerhettem azokat a fiatalokat, akik mások, mint a többi, de a másságuk pozitív. A Sérültekért Alapítvány nagyon sokat segít a sérült fiatalok családjának, mert itt nem haszontalanul töltik a napot, mindenki csinál valamit, mindenki másban ügyesebb, és soha nem unatkoznak. Nagyon fontos a napirend betartása, van munka, de van például gyógytestnevelés, és drámapedagógiai foglalkozás, amely óriási lehetőségeket ad a személyiségfejlesztésre. Emellett sokat játszunk, sokat kirándulunk, mert a mi fiataljaink számára rendkívül fontos, hogy mindent személyesen tapasztaljanak meg, hogy lássák a dunai árvizet, lássák a télen befagyott Csónakázó tavat, és lássák nyáron, amikor zöld a parton a növényzet.

- Ez a munka egész embert kíván. Hogyan tudja összeegyeztetni a magánéletével?
- Ahhoz, hogy az ember a hivatására koncentrálhasson, nagyon fontos a biztos háttér. Van egy 13 és egy 4 éves fiam, a férjem pedig nagyon sokat segít, nagyon sokat magára vállal, ezért én mindig nyugodt lehetek, hogy itthon minden rendben van. Igaz, hogy sokat dolgozom, hiszen a munkám mellett sok közösségi munkában is részt veszek, de ha van szabadidőnk, azt együtt tölti a család. Sok közös programot szervezünk, sokat kirándulunk, és ott vagyunk sok városi rendezvényen is, együtt. Mindig szerettem a kihívásokat, nyitott voltam az új dolgok iránt, és ha valamilyen feladatot kaptam, azt igyekeztem a lehető legjobban elvégezni.

- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Godena Gábort ajánlom. Fiatal pedagógus, ráadásul alsó tagozatban tanít, szeptemberben első osztállyal kezd. Ritkaságnak számít ma a tanító bácsi, pedig nagyon nagy szükség lenne rá, hogy több férfi pedagógus oktassa-nevelje a gyerekeket. Szeretném, ha őt mutatná be legközelebb a Hírtükör.