- Veszprém megyében, Berhidán születtem – kezdi a történetet. – Két és fél éves voltam, amikor édesapámat elvitték a Gulágra, soha többé nem kaptunk hírt róla, azóta is keresem, de eredménytelenül. Ketten voltunk testvérek, édesanyám látástól vakulásig dolgozott, hogy iskoláztatni tudjon bennünket, ezért a nagyszüleimmel töltöttem a legtöbb időt, tulajdonképpen ők neveltek. Nagyon jó emberek voltak, nagyapám egész nap a földeken dolgozott, este hazahozta a madárlátta kenyeret, amit mi boldogan ettünk meg. Nagymamám ötvenöt évesen megvakult, és huszonöt éven át türelemmel viselte állapotát. A hite és a családszeretete segítette ebben, mindannyiunk számára példát adott.

- Mikor döntötte el, hogy óvónő lesz?
- Óvodás koromban. Kedvesnővér óvónőm volt, akit nagyon szerettem, annyira, hogy a fekete és a fehér egész életemben meghatározó színek voltak a számomra. Mérhetetlenül sok szeretet lakott benne, és ez nagyon fontos, mert óvodás korban a legnagyobb a szeretet szerepe a gyermek életében. Elvégeztem a veszprémi óvónőképzőt, és utána hazakerültem a falumba, Berhidára. Érdekesség, hogy akikkel együtt végeztem, mindenki a pályán maradt, ez talán azzal is magyarázható, hogy nagyon alapos képzést kaptunk. A tanulás mellett sok gyakorlatot szereztünk, mindvégig gyerekek között voltunk, és a legnehezebb helyzetekre is felkészítettek bennünket. Azt mondták, hiába tud nagyon sokat valaki, ha nem képes példát adni, mert a példa a legfontosabb, emellett a szeretet, mert amint Szent Pál is mondja: ha nincs bennem szeretet, mit sem érek!

- Milyen volt akkor óvónőnek lenni?
- Negyvenkilenc gyerek volt a csoportomban és nem volt váltótársam. Mindig csendes ember voltam, és a negyvenkilenc gyerek között halk tudtam lenni, annyira hallgattak rám. Abban az időben mások voltak a gyerekek, mint ma. Nem volt tévé, többet voltak együtt a szülőkkel, korán feküdtek, nem kellett hajnalban kelniük, kiegyensúlyozottak, nyugodtak voltak.

- Mikor és hogyan került Százhalombattára?
- Hét évig dolgoztam Berhidán, időközben megismerkedtem a férjemmel, aki oda jött tanítani. Összeházasodtunk, két fiunk született, később pedig Sárosdra költöztünk, a férjem ott tanított, én pedig vezető óvónő voltam. Bent laktunk az óvodában, nagyon kicsi és rossz beosztású volt a lakás, nőttek a gyerekeink, nagyon szerettünk volna egy nagyobb lakást, de nem kaptunk. Jól éreztük ott magunkat máskülönben, de meg kellett oldani a lakásproblémánkat. Százhalombattán volt álláslehetőség, lakást is ígértek, 1975-ben idejöttünk. Eleinte a Tehagnál laktunk, de kezdődött ott egy tanfolyam és sürgősen ki kellett jönnünk a lakásból. Ezt az épületet még át sem adták, de már beköltöztünk, két hétig senki más nem lakott az egész lépcsőházban, csak mi, külön nekünk kötötték be a villanyt. Megszerettük ezt a várost, a férjem tanított, én pedig több óvodában is dolgoztam: a jelenlegi Napsugárban, a Szivárványban vezető voltam öt évig, de lemondtam, mert túlságosan nagy volt a felelősség, és ez megviselt. Mindig nagyon aggódtam a gyerekek testi épségéért és egészségéért, talán túlságosan is. Abban az időszakban más gondjaim is voltak: váratlanul meghalt a bátyám, az édesanyámat elhoztuk Százhalombattára, és ez mind-mind összeadódott. A Szivárvány Óvodában még elindítottam a keresztény csoportot, aztán pedig a Pitypangos Óvodában dolgoztam nyugdíjazásomig.

- Nagy szerepet játszik az életében a hit?
- Mélyen vallásos családból származom, két pap is van a rokonságban. Soha nem titkoltam ezt, és ennek ellenére lehettem vezető. Megtaláltam a hangot a párttitkárokkal is, soha nem ért hátrány a vallásosságom miatt, talán azért, mert mindig is vállaltam. Amikor nyugdíjba mentem, tíz évvel ezelőtt, eleinte gyakran visszajártam az óvodába, mert hiányoztak a gyerekek, aztán áttértem a karitatív munkára. A helyi egyházközségnél segítem a munkát, emellett az Egymásért Alapítványért is dolgozom. Jártam Kárpátalján, a saját szememmel láthattam, mekkora szükség van ott a segítségre. Nagyon szegények az óvodák, de megnéztünk egy kórházat is, szinte háborús viszonyokat találtunk. Mindez arra ösztönöz, hogy igyekezzek minél többet segíteni, és másokat is arra biztatok, hogy tegyenek jót, mert ezek a jótettek viszik előbbre az embert. A jó nem történik magától, azt meg kell tenni.

- Nemrég egyedül maradt. Hogyan viseli?
- Negyvenhárom évi házasság után meghalt a férjem. Nagyon szép volt az együtt töltött idő, nem a szerelem, hanem a szeretet segített át bennünket minden nehézségen. Hiányzik. Sok barátunk volt, és ezeket a barátságokat tovább ápolom, mindig számíthatunk egymásra. Segítünk, ha szükséges. Az egyik fiam itt él Százhalombattán, a másik pedig Budaörsön, de nagyon gyakran találkozunk.

- Az ember számára fontos, hogy elismerjék a munkáját. Sok elismerésben volt része?
- Kaptam miniszteri dicséretet, megkaptam a Pitypangos díjat, örültem is ezeknek, de számomra soha sem ezek az elismerések voltak fontosak. Az sokkal többet jelent, hogy Sárosdon egyetlen csoportomból három kislány választotta az óvónői hivatást, egyikük az esküvőjére is meghívott. Itt, Százhalombattán is volt egy óvodásom, aki bérma-keresztanyjának is választott, és hamarosan végez az óvónőképző főiskolán. Ez azt jelenti, hogy sikerült átadnom valamit, hogy nyomot hagytam magam után. Van egy kedvenc kis nippem, még Berhidán kaptam, az egyik kis óvodásom nagyon nehezen tanult meg cipőt fűzni, de végül, sok-sok türelemmel sikerült megtanítani. Egy cipőt fűző porcelán kisfiúval búcsúzott el tőlem. Rengeteg apróság vesz körül, amiket a gyerekektől, a barátaimtól kaptam, saját készítésű tárgyak, amelyek azért nagyon fontosak számomra, mert amíg készítették, rám gondoltak. Én is magam készítek ajándékokat, mert megvenni valamit sokkal egyszerűbb, de amit mi készítünk, az szívből jön, sokkal értékesebb.

- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Angyalné Czeczon Zsuzsát ajánlom. Kezdetben óvónő volt, utána gyógypedagógiai továbbképzésen vett részt, és most a Sérültekért Alapítványnál dolgozik. Végtelen türelemmel és szeretettel végzi el azt a feladatot, amit elvállalt, szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.