Vannak, akikkel hosszabb időt töltünk együtt, mégsem emlékszünk rájuk, és vannak, akik mély nyomot hagynak bennünk. Gorzsás Lajosné az utóbbiak közé tartozik: egykori óvodásai máig tartják vele a kapcsolatot, olyannyira, hogy meghívják a ballagásukra, felhívják telefonon és elújságolják, hogy felvették őket az egyetemre. Az ilyen kötődést nem lehet megrendelni, ezt csak a különleges személyiségű ember tudja kiváltani a többiekből.
- Nagyon „mélyről” jöttem – meséli. – Nagytétényben születtem, akkor, amikor éppen ott volt a frontvonal, ezért a pincében jöttem a világra. Öt éves koromban elváltak a szüleim, és mert mindketten a saját jövőjük alakításán dolgoztak, engem intézetbe adtak. Egy évig voltam ott, akkor kivettek a nagyszüleim és ők neveltek tovább. Nagymamám korán meghalt, tízéves voltam akkor, és utána ketten maradtunk a nagypapával. Nagyon szerettem, csodálatos ember volt, gyönyörű gyermekkort biztosított nekem. Nemcsak gondoskodott rólam, de még arra is képes volt, hogy esténként énekeljen nekem.
- Milyen pályára készült?
- Fodrász szerettem volna lenni, de nagypapa ragaszkodott hozzá, hogy középiskolába menjek. Közgazdasági technikumban érettségiztem 1962-ben, utána azonnal dolgozni kezdtem a Filmtechnikai Vállalatnál anyaggazdálkodóként. Az első munkanapomon megismerkedtem a későbbi férjemmel, szerelem volt első látásra, a következő évben össze is házasodtunk. A nagypapánál laktunk, nagyon jól kijött a férjemmel is, de sajnos, nemsokára meghalt agyvérzésben. Azt még megérte, hogy megszületett a kislányom, és nagyon boldog volt, hogy Marikának neveztük, mert nemcsak engem, de a nagymamámat is így hívták. A nagypapa halála után örökösödési okok miatt el kellett adni a nagytétényi házat, és akkor a férjem szüleihez költöztünk, Budapestre.
- Ezt végleges megoldásnak szánták?
- Nem, ugyanis kétszobás lakásban laktak, és nagyon sokan voltunk, mert akkor már a fiam is megszületett, ezért arra kellett törekednünk, hogy saját lakáshoz jussunk. Erre a fővárosban semmi esélyünk nem volt, de jött egy lehetőség, Biatorbágyon vehettünk egy régi házat. Szerettünk ott élni, annak ellenére, hogy komfort nélküli volt a ház, ráadásul az egész faluban nitrátos volt a víz, ezért messziről, ártézi kútról hordtuk a vizet. A két kisgyerek mellől nem lehetett Budapestre járni dolgozni, ezért a férjem elvégezte a molnárképzőt és a helyi malomban lett molnár, én pedig elmentem képesítés nélküli óvónőnek.
- Ez azt jelenti, hogy szinte véletlenül került erre a pályára?
- Igen, mert korábban nem volt ilyen szándékom. Amikor elkezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, megtaláltam az igazi hivatásomat, és elvégeztem a kecskeméti óvónőképzőt. Évekkel később látogatóba jöttünk Százhalombattára, és nagyon megtetszett a város. Volt hely a mostani Pitypangos Óvodában, és még abban az évben, 1975-ben ide jöttem dolgozni. Egy évig vonattal jártam Biatorbágyról Battára, nagyon nehéz volt, hajnali négykor keltem minden nap, hogy ideérjek időben, aztán a következő évben lakást kaptunk, kétszobásat, és ideköltöztünk.
- Mennyi idő alatt sikerült beilleszkedniük?
- Nagyon gyorsan. Sok gyereket és szülőt ismertem az óvodából, itt voltak a kollegáim, emellett nagyon élveztük az összkomfortot, hogy nem kell vizet hordani, melegíteni. Az óvodában vegyes csoportban dolgoztam, nagyon szerettem, mert a sok nehézség mellett számtalan előnye van annak, ha nem egykorú gyerekekkel foglalkozunk. Éppen olyan, mint a családban, hogy vannak nagyobbak és kisebbek, de a kisebbek tanulnak az idősebbektől. Nincs csodálatosabb a gyerekeknél, nagyon sok szeretetet igényelnek, de nagyon sok szeretetet adnak is cserébe. Azt mondják, adni öröm, de tegyük hozzá, hogy kapni is nagyon jó. A gyerekek adtak erőt nekem ahhoz is, hogy az életem nagy tragédiáját elviseljem. 1987-ben autóbalesetben meghalt a kislányom. Nem éltem volna túl a gyerekek ragaszkodása nélkül.
- A lakótelepi lakásból időközben az Óvárosba költöztek, családi házba. Miért építkeztek?
- A kislányom elvesztése az egész családot sokkolta. A fiam akkor azt mondta, hogy velünk akar maradni, építsünk házat közösen. Felépült a ház, 1992-ben beköltöztünk, az alsó szint a miénk, fönt pedig a fiamék laknak. Nagyon szeretjük az Óvárost, nyugalom van, az emberek kedvesek, már szinte mindenkit ismerünk. Nyugdíjasok vagyunk, de most is rengeteg a dolgunk. A férjem is vállal munkát, én pedig az Egymásért Alapítványnak dolgozom. A templom mellett, az egykori iskolaépületben tartunk minden szombaton délelőtt vásárt, az alapítvány az osztrák katolikus egyháztól kap adományokat, azokat eladjuk, a befolyt pénzből pedig kárpátaljai óvodákat és iskolákat építenek, támogatnak. Fontosnak tartom ezt a munkát, szívesen csinálom.
- Említette, hogy a régi óvodásokkal máig tartja a kapcsolatot. Miért járnak vissza önhöz az egykori gyerekek?
- Azt hiszem, nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Mindig igyekeztem, hogy kicsit az anyukákat is pótoljam, mert a kicsi gyereknek nagy szüksége van az ölelésre, a simogatásra. A szülők is nyugodtabbak voltak, mert látták, hogy jól érzi magát a gyerek az óvodában. Erős volt a kötődés a gyerekek és köztem, és fontosnak tartottam, hogy rajtuk tartsam a szemem azután is, hogy kikerültek az óvodából. Ha meghívtak szalagavatóra, ballagásra, tanévzáróra, mindig elmentem, mert örültem, hogy gondoltak rám.
- Szakmai elismerésben is volt része?
- Nagyon örültem, amikor megkaptam az óvoda által alapított Pitypangos díjat, megtisztelő volt, hogy átvehettem 1986-ban a Minisztertanács Kiváló Munkáért kitüntetését, de a legkedvesebb elismerés az a könyv, amelyet az egyik csoportomtól kaptam egy évzáróra. Ez egy névre szóló könyv, amelyik személyesen nekem készült.
- Hogyan tervezi a jövőt?
- Megszerettem Százhalombattát, itt teljesedett ki az életünk, nagyon sok emlék köt ide. Jól érzem itt magam, sok a jó ismerősünk, barátunk. Negyvenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel, remélem, még sok időnk jut egymásra. Sokat sétálunk, kirándulunk, de megyünk moziba is, és rengeteget játszunk: kártyázunk, keresztrejtvényt fejtünk, olvasunk, emellett nem szakadunk el a közösségtől sem. Rendszeresen járunk az Óvárosi Nyugdíjas Klubba, jól érezzük ott magunkat, sok értékes embert ismertünk meg.
- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Talán furcsa, hogy egy volt kolleganőmet ajánlom. Mészöly Jánosnét, akiben olyan igaz embert ismerhettem meg, amilyen csak kevés születik. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.
- Milyen pályára készült?
- Fodrász szerettem volna lenni, de nagypapa ragaszkodott hozzá, hogy középiskolába menjek. Közgazdasági technikumban érettségiztem 1962-ben, utána azonnal dolgozni kezdtem a Filmtechnikai Vállalatnál anyaggazdálkodóként. Az első munkanapomon megismerkedtem a későbbi férjemmel, szerelem volt első látásra, a következő évben össze is házasodtunk. A nagypapánál laktunk, nagyon jól kijött a férjemmel is, de sajnos, nemsokára meghalt agyvérzésben. Azt még megérte, hogy megszületett a kislányom, és nagyon boldog volt, hogy Marikának neveztük, mert nemcsak engem, de a nagymamámat is így hívták. A nagypapa halála után örökösödési okok miatt el kellett adni a nagytétényi házat, és akkor a férjem szüleihez költöztünk, Budapestre.
- Ezt végleges megoldásnak szánták?
- Nem, ugyanis kétszobás lakásban laktak, és nagyon sokan voltunk, mert akkor már a fiam is megszületett, ezért arra kellett törekednünk, hogy saját lakáshoz jussunk. Erre a fővárosban semmi esélyünk nem volt, de jött egy lehetőség, Biatorbágyon vehettünk egy régi házat. Szerettünk ott élni, annak ellenére, hogy komfort nélküli volt a ház, ráadásul az egész faluban nitrátos volt a víz, ezért messziről, ártézi kútról hordtuk a vizet. A két kisgyerek mellől nem lehetett Budapestre járni dolgozni, ezért a férjem elvégezte a molnárképzőt és a helyi malomban lett molnár, én pedig elmentem képesítés nélküli óvónőnek.
- Ez azt jelenti, hogy szinte véletlenül került erre a pályára?
- Igen, mert korábban nem volt ilyen szándékom. Amikor elkezdtem dolgozni, rájöttem, hogy nagyon szeretek gyerekekkel foglalkozni, megtaláltam az igazi hivatásomat, és elvégeztem a kecskeméti óvónőképzőt. Évekkel később látogatóba jöttünk Százhalombattára, és nagyon megtetszett a város. Volt hely a mostani Pitypangos Óvodában, és még abban az évben, 1975-ben ide jöttem dolgozni. Egy évig vonattal jártam Biatorbágyról Battára, nagyon nehéz volt, hajnali négykor keltem minden nap, hogy ideérjek időben, aztán a következő évben lakást kaptunk, kétszobásat, és ideköltöztünk.
- Mennyi idő alatt sikerült beilleszkedniük?
- Nagyon gyorsan. Sok gyereket és szülőt ismertem az óvodából, itt voltak a kollegáim, emellett nagyon élveztük az összkomfortot, hogy nem kell vizet hordani, melegíteni. Az óvodában vegyes csoportban dolgoztam, nagyon szerettem, mert a sok nehézség mellett számtalan előnye van annak, ha nem egykorú gyerekekkel foglalkozunk. Éppen olyan, mint a családban, hogy vannak nagyobbak és kisebbek, de a kisebbek tanulnak az idősebbektől. Nincs csodálatosabb a gyerekeknél, nagyon sok szeretetet igényelnek, de nagyon sok szeretetet adnak is cserébe. Azt mondják, adni öröm, de tegyük hozzá, hogy kapni is nagyon jó. A gyerekek adtak erőt nekem ahhoz is, hogy az életem nagy tragédiáját elviseljem. 1987-ben autóbalesetben meghalt a kislányom. Nem éltem volna túl a gyerekek ragaszkodása nélkül.
- A lakótelepi lakásból időközben az Óvárosba költöztek, családi házba. Miért építkeztek?
- A kislányom elvesztése az egész családot sokkolta. A fiam akkor azt mondta, hogy velünk akar maradni, építsünk házat közösen. Felépült a ház, 1992-ben beköltöztünk, az alsó szint a miénk, fönt pedig a fiamék laknak. Nagyon szeretjük az Óvárost, nyugalom van, az emberek kedvesek, már szinte mindenkit ismerünk. Nyugdíjasok vagyunk, de most is rengeteg a dolgunk. A férjem is vállal munkát, én pedig az Egymásért Alapítványnak dolgozom. A templom mellett, az egykori iskolaépületben tartunk minden szombaton délelőtt vásárt, az alapítvány az osztrák katolikus egyháztól kap adományokat, azokat eladjuk, a befolyt pénzből pedig kárpátaljai óvodákat és iskolákat építenek, támogatnak. Fontosnak tartom ezt a munkát, szívesen csinálom.
- Említette, hogy a régi óvodásokkal máig tartja a kapcsolatot. Miért járnak vissza önhöz az egykori gyerekek?
- Azt hiszem, nagyon ragaszkodunk egymáshoz. Mindig igyekeztem, hogy kicsit az anyukákat is pótoljam, mert a kicsi gyereknek nagy szüksége van az ölelésre, a simogatásra. A szülők is nyugodtabbak voltak, mert látták, hogy jól érzi magát a gyerek az óvodában. Erős volt a kötődés a gyerekek és köztem, és fontosnak tartottam, hogy rajtuk tartsam a szemem azután is, hogy kikerültek az óvodából. Ha meghívtak szalagavatóra, ballagásra, tanévzáróra, mindig elmentem, mert örültem, hogy gondoltak rám.
- Szakmai elismerésben is volt része?
- Nagyon örültem, amikor megkaptam az óvoda által alapított Pitypangos díjat, megtisztelő volt, hogy átvehettem 1986-ban a Minisztertanács Kiváló Munkáért kitüntetését, de a legkedvesebb elismerés az a könyv, amelyet az egyik csoportomtól kaptam egy évzáróra. Ez egy névre szóló könyv, amelyik személyesen nekem készült.
- Hogyan tervezi a jövőt?
- Megszerettem Százhalombattát, itt teljesedett ki az életünk, nagyon sok emlék köt ide. Jól érzem itt magam, sok a jó ismerősünk, barátunk. Negyvenhárom éve vagyunk együtt a férjemmel, remélem, még sok időnk jut egymásra. Sokat sétálunk, kirándulunk, de megyünk moziba is, és rengeteget játszunk: kártyázunk, keresztrejtvényt fejtünk, olvasunk, emellett nem szakadunk el a közösségtől sem. Rendszeresen járunk az Óvárosi Nyugdíjas Klubba, jól érezzük ott magunkat, sok értékes embert ismertünk meg.
- Mi a javaslata, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Talán furcsa, hogy egy volt kolleganőmet ajánlom. Mészöly Jánosnét, akiben olyan igaz embert ismerhettem meg, amilyen csak kevés születik. Szeretném, ha őt mutatná be a Hírtükör.
