Szülei egyszerű, dolgos, hívő emberek voltak. Édesapja Százhalombattán született, az apai nagyanyja azonban kápolnásnyéki. Édesanyja Győr-Sopron megyéből származott. Rontóéknak négy gyermekük – két fiú és két lány – volt, amikor az édesapa fogságba került, és onnan csak 1948-ban tért haza. Két testvére is vele volt, de ők odavesztek. Hazatérése után született meg a legkisebb gyerek, aki az Izabella nevet kapta.
- Mesélték a szüleim – mondja Kürtösi Lászlóné -, hogy nehezen fogadták el itt ezt a nevet. Győr környékén nagyon gyakori név, de errefelé nem volt ismert.
- Milyen volt a gyerekkora?
- Szerencsés vagyok, mert nagyon szép gyerekkorom volt. A testvéreim sokkal idősebbek voltak nálam, legkisebbként mindenki szeretett és kényeztetett. Bent laktunk a mostani Óvárosban, a hegyen, aztán az ötvenes években házat építettek a szüleim és kiköltöztünk az Újtelepre. Amikor elkezdtem az iskolát, már innen jártam be a faluba. A jelenlegi Madách utcában laktunk, akkor az volt az Újtelep szélső utcája, se a csőcsorda, se a lakótelep nem létezett, az utca túloldalán kezdődtek a szántóföldek. A szó szoros értelmében a szemem előtt épült a város.
- Hogyan emlékszik az iskolai évekre?
- Jó volt itt iskolába járni. nagyszerű tanároktól tanulhattam, csak néhányukat említem, akik nagy hatással voltak rám: Fojth Istvánné Rita néni, aki egy időben az osztályfőnökünk is volt, Mohácsi Pista bácsi, Kanyicska Béla bácsi, mindnyájan kiváló pedagógusok voltak. Papp Béláné Éva nénivel a tavaly őszi osztálytalálkozón személyesen is feleleveníthettük a régi emlékeket. Meg kell említenem Perjés Béla plébános urat, aki a hittant tanította nekünk. Szerettünk hozzá járni, nemcsak tanított, hanem felolvasott a szentek életéből és ifjúsági regényekből, annyira érdekesen, hogy alig vártuk a következő hittanórát, hogy megismerhessük a folytatást. Amikor véget ért a foglalkozás, pingpongozhattunk is nála. Egy nagyon szép emlékem kötődik hozzá: az ötvenes években vöröskeresztes segélycsomagok érkeztek a faluba, és a szállítmányt a templomban osztották szét. Egyik alkalommal kaptam egy nagy, akkoriban ritkaságnak számító alvós-sírós babát. Nagy dobozban volt, és mellette találtam egy levelet. Egy németországi néni írta, hogy aki ezt a babát megkapja, válaszoljon neki. Írtam neki levelet, persze nem tudtam németül, lefordították nekem, és elküldtem. A néni – Betti néninek hívták – válaszolt, én újra írtam, és egy szép, évtizedekig tartó barátság alakult ki közöttünk. Soha nem sikerült találkoznunk, de rendszeresen leveleztünk, és fontosak voltunk egymás számára. Annyira, hogy amikor középiskolába mentem, a német nyelvet választottam, pontosan azért, hogy önállóan tudjak levelezni vele.
- Hova járt középiskolába?
- Az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Jó iskolába, jó közösségbe kerültem, kiváló tanáraim voltak. Szerettem volna orvosi egyetemre menni, de aztán nem is jelentkeztem, azt hiszem, kevés volt bennem az önbizalom és az elszántság. Érettségi után gyógyszertári asszisztensképzőben tanultam tovább. Emlékszem, meg is jegyezte Dizseri Sándor, a gimnázium igazgatója, hogy ennek a pályának is köze van a gyógyításhoz, de sokkal inkább nekem való, mert a gyógyszeres üvegek nem sírnak. Arra utalt ezzel, hogy túlságosan átéreztem mások problémáját, fájdalmát, és egy orvos számára ez nem előnyös.
- A végzés után a helyi gyógyszertárba került?
- Budapesten kezdtem dolgozni, a Déli pályaudvar melletti, Alkotás utcai gyógyszertárban. Aztán megismerkedtem a férjemmel, és 1974-ben összeházasodtunk. Továbbra is bejártam Budapestre, a nagyobbik lányom születéséig. Utána gyesen voltam, fél évre visszamentem dolgozni, majd megszületett a kisebbik lányom, és amikor a kicsi óvodába kezdett járni, munkát kaptam a helyi gyógyszertárban. 1981 óta itt dolgozom egy jól összeszokott munkahelyi közösségben. Férjem, aki munka mellett járt gimnáziumba és a vegyi gépészeti technikumba, szintén abban az évben végzett.
- A lakótelepen kaptak lakást. Abban az időben nehéz volt lakáshoz jutni?
- Nekünk igen. A férjem helyben, de külcégnél dolgozott, én pedig a fővárosban, ezért mi vállalati lakást nem igényelhettünk, csak tanácsit. Négy évig vártunk a kiutalásra, addig otthon laktunk, a szüleimnél. Ez a lakás másfél szobás, egy időben tervezgettük, hogy elcseréljük egy nagyobbra, de most már nem lenne értelme. Tavaly nagy csapás ért, elvesztettem a férjemet. Betegeskedett, de erősen reméltük, hogy felépül. Nagyon nehezen viselem a hiányát. Művelt, vidám ember volt, szeretett rejtvényt fejteni, és nagyon szeretett játszani, a tévében a kedvenc műsora volt a Legyen ön is milliomos, sajnos, már nem érhette meg, hogy a lánya játszott és nyert a vetélkedőn.
- Mindkét lánya sikeres ember. Sok energiát fordítottak a nevelésükre?
- Soha nem kellett gyötörni őket, hogy tanuljanak. A saját érdemük, hogy elérték, amit elértek: az idősebb lányom az ELTE földrajz-francia szakán végzett, a kisebbik pedig most jár a képzőművészeti egyetemre, festő-restaurátor szakra. Nagyon jó gyerekeim vannak, és tehetségesek is. Van egy tízéves unokám, csodálatos gyerek, nagyon szeretem. A családunk nagyon összetartó, nemcsak a lányaimmal, hanem a tágabb családdal is jó a kapcsolatom, emellett barátaim is vannak. A férjem édesanyját nagyon szeretem, minden évben hosszabb időt töltött nálunk, és remélem, hogy ez a jövőben is így lesz. Remek ember, sok megpróbáltatáson ment keresztül, mégis mindig ő segít, ő vigasztal másokat.
- Szelíd, türelmes embernek tartják. Valóban ilyen, vagy előfordul, hogy megemeli a hangját?
- Néha nekem is elfogy a türelmem. Aztán persze sajnálom, de akkor már késő. Utólag jön rá az ember, mit kellett volna másképp tennie. Jobban kellene figyelnünk egymásra, jobban szeretni, addig, amíg van rá mód.
- Hogyan tervezi a jövőt?
- Szeretnék dolgozni, ameddig csak lehet. Boldog ember vagyok, mert nagyon szeretem a munkámat, ez nem azt jelenti, hogy nem fáradok el néha, de azt hiszem, ezzel mindenki így van. Szeretnék utazni, mert ritkán volt rá lehetőségem. Ha voltunk is valahol, csak rövid ideig, ezért szívesen mennék el egy hosszabb útra. Nagyon szeretnék eljutni a tengerhez, mert még soha nem láttam. Bízom benne, hogy egyszer lesz rá alkalmam.
- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Sok embert tisztelek és becsülök, de ha csak egyvalakit javasolhatok, akkor Gorzsás Lajosnét ajánlom. Már nyugdíjas, de évtizedeken át dolgozott a Pitypangos Óvodában, ízig-vérig óvónő volt, nagyon sokat adott a gyerekeknek. Nagyszerű ember, érdemes megismerkedni vele.
- Milyen volt a gyerekkora?
- Szerencsés vagyok, mert nagyon szép gyerekkorom volt. A testvéreim sokkal idősebbek voltak nálam, legkisebbként mindenki szeretett és kényeztetett. Bent laktunk a mostani Óvárosban, a hegyen, aztán az ötvenes években házat építettek a szüleim és kiköltöztünk az Újtelepre. Amikor elkezdtem az iskolát, már innen jártam be a faluba. A jelenlegi Madách utcában laktunk, akkor az volt az Újtelep szélső utcája, se a csőcsorda, se a lakótelep nem létezett, az utca túloldalán kezdődtek a szántóföldek. A szó szoros értelmében a szemem előtt épült a város.
- Hogyan emlékszik az iskolai évekre?
- Jó volt itt iskolába járni. nagyszerű tanároktól tanulhattam, csak néhányukat említem, akik nagy hatással voltak rám: Fojth Istvánné Rita néni, aki egy időben az osztályfőnökünk is volt, Mohácsi Pista bácsi, Kanyicska Béla bácsi, mindnyájan kiváló pedagógusok voltak. Papp Béláné Éva nénivel a tavaly őszi osztálytalálkozón személyesen is feleleveníthettük a régi emlékeket. Meg kell említenem Perjés Béla plébános urat, aki a hittant tanította nekünk. Szerettünk hozzá járni, nemcsak tanított, hanem felolvasott a szentek életéből és ifjúsági regényekből, annyira érdekesen, hogy alig vártuk a következő hittanórát, hogy megismerhessük a folytatást. Amikor véget ért a foglalkozás, pingpongozhattunk is nála. Egy nagyon szép emlékem kötődik hozzá: az ötvenes években vöröskeresztes segélycsomagok érkeztek a faluba, és a szállítmányt a templomban osztották szét. Egyik alkalommal kaptam egy nagy, akkoriban ritkaságnak számító alvós-sírós babát. Nagy dobozban volt, és mellette találtam egy levelet. Egy németországi néni írta, hogy aki ezt a babát megkapja, válaszoljon neki. Írtam neki levelet, persze nem tudtam németül, lefordították nekem, és elküldtem. A néni – Betti néninek hívták – válaszolt, én újra írtam, és egy szép, évtizedekig tartó barátság alakult ki közöttünk. Soha nem sikerült találkoznunk, de rendszeresen leveleztünk, és fontosak voltunk egymás számára. Annyira, hogy amikor középiskolába mentem, a német nyelvet választottam, pontosan azért, hogy önállóan tudjak levelezni vele.
- Hova járt középiskolába?
- Az érdi Vörösmarty Mihály Gimnáziumban végeztem. Jó iskolába, jó közösségbe kerültem, kiváló tanáraim voltak. Szerettem volna orvosi egyetemre menni, de aztán nem is jelentkeztem, azt hiszem, kevés volt bennem az önbizalom és az elszántság. Érettségi után gyógyszertári asszisztensképzőben tanultam tovább. Emlékszem, meg is jegyezte Dizseri Sándor, a gimnázium igazgatója, hogy ennek a pályának is köze van a gyógyításhoz, de sokkal inkább nekem való, mert a gyógyszeres üvegek nem sírnak. Arra utalt ezzel, hogy túlságosan átéreztem mások problémáját, fájdalmát, és egy orvos számára ez nem előnyös.
- A végzés után a helyi gyógyszertárba került?
- Budapesten kezdtem dolgozni, a Déli pályaudvar melletti, Alkotás utcai gyógyszertárban. Aztán megismerkedtem a férjemmel, és 1974-ben összeházasodtunk. Továbbra is bejártam Budapestre, a nagyobbik lányom születéséig. Utána gyesen voltam, fél évre visszamentem dolgozni, majd megszületett a kisebbik lányom, és amikor a kicsi óvodába kezdett járni, munkát kaptam a helyi gyógyszertárban. 1981 óta itt dolgozom egy jól összeszokott munkahelyi közösségben. Férjem, aki munka mellett járt gimnáziumba és a vegyi gépészeti technikumba, szintén abban az évben végzett.
- A lakótelepen kaptak lakást. Abban az időben nehéz volt lakáshoz jutni?
- Nekünk igen. A férjem helyben, de külcégnél dolgozott, én pedig a fővárosban, ezért mi vállalati lakást nem igényelhettünk, csak tanácsit. Négy évig vártunk a kiutalásra, addig otthon laktunk, a szüleimnél. Ez a lakás másfél szobás, egy időben tervezgettük, hogy elcseréljük egy nagyobbra, de most már nem lenne értelme. Tavaly nagy csapás ért, elvesztettem a férjemet. Betegeskedett, de erősen reméltük, hogy felépül. Nagyon nehezen viselem a hiányát. Művelt, vidám ember volt, szeretett rejtvényt fejteni, és nagyon szeretett játszani, a tévében a kedvenc műsora volt a Legyen ön is milliomos, sajnos, már nem érhette meg, hogy a lánya játszott és nyert a vetélkedőn.
- Mindkét lánya sikeres ember. Sok energiát fordítottak a nevelésükre?
- Soha nem kellett gyötörni őket, hogy tanuljanak. A saját érdemük, hogy elérték, amit elértek: az idősebb lányom az ELTE földrajz-francia szakán végzett, a kisebbik pedig most jár a képzőművészeti egyetemre, festő-restaurátor szakra. Nagyon jó gyerekeim vannak, és tehetségesek is. Van egy tízéves unokám, csodálatos gyerek, nagyon szeretem. A családunk nagyon összetartó, nemcsak a lányaimmal, hanem a tágabb családdal is jó a kapcsolatom, emellett barátaim is vannak. A férjem édesanyját nagyon szeretem, minden évben hosszabb időt töltött nálunk, és remélem, hogy ez a jövőben is így lesz. Remek ember, sok megpróbáltatáson ment keresztül, mégis mindig ő segít, ő vigasztal másokat.
- Szelíd, türelmes embernek tartják. Valóban ilyen, vagy előfordul, hogy megemeli a hangját?
- Néha nekem is elfogy a türelmem. Aztán persze sajnálom, de akkor már késő. Utólag jön rá az ember, mit kellett volna másképp tennie. Jobban kellene figyelnünk egymásra, jobban szeretni, addig, amíg van rá mód.
- Hogyan tervezi a jövőt?
- Szeretnék dolgozni, ameddig csak lehet. Boldog ember vagyok, mert nagyon szeretem a munkámat, ez nem azt jelenti, hogy nem fáradok el néha, de azt hiszem, ezzel mindenki így van. Szeretnék utazni, mert ritkán volt rá lehetőségem. Ha voltunk is valahol, csak rövid ideig, ezért szívesen mennék el egy hosszabb útra. Nagyon szeretnék eljutni a tengerhez, mert még soha nem láttam. Bízom benne, hogy egyszer lesz rá alkalmam.
- Kit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Sok embert tisztelek és becsülök, de ha csak egyvalakit javasolhatok, akkor Gorzsás Lajosnét ajánlom. Már nyugdíjas, de évtizedeken át dolgozott a Pitypangos Óvodában, ízig-vérig óvónő volt, nagyon sokat adott a gyerekeknek. Nagyszerű ember, érdemes megismerkedni vele.
