Eredetileg orvos szeretett volna lenni a Tiszapalkonyán született lány, aki a középiskolát már Miskolcon végezte. Először hely hiányában nem vették fel, akkor elvégezte az ápolónőképzőt, majd újra megpróbálta. Ezúttal sikerült, ám ő mégsem az egyetemet választotta, hanem inkább férjhez ment. Sárospatakon vállalt munkát egy iskolában. Elvégezte a tanítóképzőt, majd a gyógypedagógiai főiskolát, ezzel azonban nem érte be, dr. Nagypatakiné Hajzer Anna, az Arany János Általános Iskola és Nyolcosztályos Gimnázium Eltérő Tantervű Tagozatának vezetője azóta is folyamatosan tanul.
- Gyűjtögető típus vagyok – mondja. – Nem anyagi javakat, nem pénzt gyűjtök, hanem tudást, mert azt nem vehetik el tőlem.
- Ezen a pályán sok a munka, de kevés a látványos eredmény. Miért választotta mégis a gyógypedagógiát?
- Kezdettől fogva, már kisgyermek koromtól nagy teherbírású vagyok, sok energiával rendelkezem, és úgy éreztem, hogy ebből másoknak is tudok adni. Dolgoztam az egészségügyben is, és szerettem azt a munkát, mert jó érzés, ha segíthetek másokon. A fogyatékos gyerekeket egyre jobban szeretem, közel áll hozzám az értékrendjük. Ők érdek nélkül tudnak adni és fogadni, a szeretetük őszinte, és az élet mozgatórugója a szeretet. Alapvetően teljesítménycentrikus és maximalista vagyok, de szembesülnöm kellett azzal, hogy itt ez nem megy. Minden gyermeknél más a kiindulási pont, más a haladási tempó. Sárospatakon, az ottani kisegítő iskolában olyan gyerekek kerültek hozzánk, akik addig nemcsak nem fogtak a kezükben, de nem is láttak ceruzát. Nyilván náluk máshol kellett megkezdeni a fejlesztést, mint azoknál a gyerekeknél, akik rendelkeznek valamilyen alapokkal.
- Hogyan kerülnek ide, az Eltérő Tantervű Tagozatra a gyerekek?
- A Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitácviós Bizottság dönti el, ki kerüljön ide. Általában többségi iskolában kezdenek a gyerekek, és később állítják fel a diagnózist, addigra azonban nagymértékben sérül a gyermek szocializációja. A többségi iskolában nincs lehetőség arra, hogy egyénileg foglalkozzanak a diákokkal, ezért a gyerek lemarad, a többi diák céltáblájává válik, erre pedig válaszokat ad, akár agreszívvé is válhat. Ilyenkor vizsgálják meg, mi lehet ennek az oka, és ha az eltérő tantervű tagozaton való elhelyezéséről döntenek, a bizottság az osztályfokra is tesz javaslatot.
- Szívesen próbál ki új módszereket. Mi ennek az oka?
- Nagyszerű kutatási eredmények születnek, de azt tapasztalom, hogy a gyakorlat elmegy mellettük. Nemrég találkoztam egy felméréssel, amelynek eredménye szerint a pedagógusok ellenállnak az új módszereknek. Azt alkalmazzák, amivel őket is tanították, illetve amit megtanítottak nekik, kialakítják a rutint és nem térnek el tőle. Tény, hogy az új módszerek és technikák alkalmazása nehéz, sokkal több a munka vele, mint a bevált sémákkal, de nagyon szép eredményeket ígérnek. Nekem tetszik a tervezett felsőoktatási reform, jónak tartom, mert három éves alapképzéssel kezdődik, utána egy évet terepen, gyakorlattal tölt a hallgató, az utolsó évben pedig szakosodik. Ezt még ki kellene egészíteni azzal, hogy végzés után ne kezdjen azonnal tanítani a pedagógus, hanem kerüljön mentor mellé, ne tartson önállóan órákat, hanem tanuljon meg tanítani.
- Milyen a gyógypedagógusok rangja a pedagógus-társadalmon belül?
- Nem ritka, hogy nehezen fogadják el a gyógypedagógusokat, mondván, hogy a fogyatékos gyerekek oktatásához nem szükséges különösebben nagy tudás. Azt hiszem, sikerült változtatnunk ezen az előítéleten, a szülői kör is elfogad bennünket, mert látják, hogy nagyon sokat dolgozunk, és a gyerekek szeretnek ide járni. Óriási a feladat: azt a gyereket, aki hátrányokkal született, el kell juttatni egy szakmához, hogy dolgozni tudjon és képes legyen többé-kevésbé önálló életet élni. Olyan ez, mint amikor valaki láb nélkül akar feljutni a Mount Everestre.
- Elégedett embernek tartja magát?
- Sosem vagyok elégedett, de boldognak tartom magam. Voltak jelentős eredmények, fordulópontok az életemben. Egy súlyos autóbaleset után életben maradtam, negyven évesen hat nylonzacskóval és két gyerekkel léptem ki egy házasságból, de volt erőm újra kezdeni. Megtanultam angolul, letettem a nyelvvizsgát, aztán egy pályázatnak köszönhetően kijutottam Angliába. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor ott álltam Londonban, a Picadillyn, mert mégiscsak nagy eredmény, hogy egy kis ország kis falujából odáig el tudtam jutni. Nagy-nagy szerencsének tartom, hogy találkoztam dr. Nagypataki Gyulával, igazi társra leltem benne, sok mindenben egyformán gondolkodunk és jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Nagyon okos ember, aki még egy kirándulásra is alaposan felkészül, ezért élmény vele utazni. Mondhatnám úgy is, hogy szenvedélyem a munkám, és fontos, hogy mindig legyenek előttem célok. Nemrég fejeztem be a doktori tanulmányaimat, a védés következik, de utána sincs megállás, mert tudományos kutatásokat szeretnék végezni. Valójában nem a cél a legfontosabb, hanem a hozzá vezető út, amely újabb és újabb felfedezéseket ígér.
- Mennyire fontos az ön számára a siker?
- Fontos, mert ösztönöz és erőt ad a további munkához. Nagy sikernek éreztem, amikor megjelent az első publikációm, és azt is, amikor négy év munkája után hamarosan létrejön városunkban az autizmus műhely. Persze a legfontosabb az, hogy az emberek lelkében hagyjon nyomot az ember. Arra törekszem, hogy példát tudjak mutatni, és pozitív mintát adjak elsősorban a gyerekeknek.
- Két felnőtt lánya van. Milyen a kapcsolata velük?
- Nagyon jó. Sok bennünk a közös, sok nehézségen mentünk át együtt, és ez szorosan összeköt bennünket. A család rendkívül fontos számomra, a szüleim Tiszapalkonyán élnek, gyakran meglátogatjuk őket, mert egyre több figyelemre és törődésre van szükségük. A testvéreimet, gyermekeiket és az egész nagycsaládot igyekszem összefogni, jóban, rosszban támogatni.
- Mit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Vincze Dezsőnét ajánlom. Danica elkötelezett, lelkiismeretes ember, érdemes közelebbről is megismerkedni vele.
- Ezen a pályán sok a munka, de kevés a látványos eredmény. Miért választotta mégis a gyógypedagógiát?
- Kezdettől fogva, már kisgyermek koromtól nagy teherbírású vagyok, sok energiával rendelkezem, és úgy éreztem, hogy ebből másoknak is tudok adni. Dolgoztam az egészségügyben is, és szerettem azt a munkát, mert jó érzés, ha segíthetek másokon. A fogyatékos gyerekeket egyre jobban szeretem, közel áll hozzám az értékrendjük. Ők érdek nélkül tudnak adni és fogadni, a szeretetük őszinte, és az élet mozgatórugója a szeretet. Alapvetően teljesítménycentrikus és maximalista vagyok, de szembesülnöm kellett azzal, hogy itt ez nem megy. Minden gyermeknél más a kiindulási pont, más a haladási tempó. Sárospatakon, az ottani kisegítő iskolában olyan gyerekek kerültek hozzánk, akik addig nemcsak nem fogtak a kezükben, de nem is láttak ceruzát. Nyilván náluk máshol kellett megkezdeni a fejlesztést, mint azoknál a gyerekeknél, akik rendelkeznek valamilyen alapokkal.
- Hogyan kerülnek ide, az Eltérő Tantervű Tagozatra a gyerekek?
- A Tanulási Képességet Vizsgáló Szakértői és Rehabilitácviós Bizottság dönti el, ki kerüljön ide. Általában többségi iskolában kezdenek a gyerekek, és később állítják fel a diagnózist, addigra azonban nagymértékben sérül a gyermek szocializációja. A többségi iskolában nincs lehetőség arra, hogy egyénileg foglalkozzanak a diákokkal, ezért a gyerek lemarad, a többi diák céltáblájává válik, erre pedig válaszokat ad, akár agreszívvé is válhat. Ilyenkor vizsgálják meg, mi lehet ennek az oka, és ha az eltérő tantervű tagozaton való elhelyezéséről döntenek, a bizottság az osztályfokra is tesz javaslatot.
- Szívesen próbál ki új módszereket. Mi ennek az oka?
- Nagyszerű kutatási eredmények születnek, de azt tapasztalom, hogy a gyakorlat elmegy mellettük. Nemrég találkoztam egy felméréssel, amelynek eredménye szerint a pedagógusok ellenállnak az új módszereknek. Azt alkalmazzák, amivel őket is tanították, illetve amit megtanítottak nekik, kialakítják a rutint és nem térnek el tőle. Tény, hogy az új módszerek és technikák alkalmazása nehéz, sokkal több a munka vele, mint a bevált sémákkal, de nagyon szép eredményeket ígérnek. Nekem tetszik a tervezett felsőoktatási reform, jónak tartom, mert három éves alapképzéssel kezdődik, utána egy évet terepen, gyakorlattal tölt a hallgató, az utolsó évben pedig szakosodik. Ezt még ki kellene egészíteni azzal, hogy végzés után ne kezdjen azonnal tanítani a pedagógus, hanem kerüljön mentor mellé, ne tartson önállóan órákat, hanem tanuljon meg tanítani.
- Milyen a gyógypedagógusok rangja a pedagógus-társadalmon belül?
- Nem ritka, hogy nehezen fogadják el a gyógypedagógusokat, mondván, hogy a fogyatékos gyerekek oktatásához nem szükséges különösebben nagy tudás. Azt hiszem, sikerült változtatnunk ezen az előítéleten, a szülői kör is elfogad bennünket, mert látják, hogy nagyon sokat dolgozunk, és a gyerekek szeretnek ide járni. Óriási a feladat: azt a gyereket, aki hátrányokkal született, el kell juttatni egy szakmához, hogy dolgozni tudjon és képes legyen többé-kevésbé önálló életet élni. Olyan ez, mint amikor valaki láb nélkül akar feljutni a Mount Everestre.
- Elégedett embernek tartja magát?
- Sosem vagyok elégedett, de boldognak tartom magam. Voltak jelentős eredmények, fordulópontok az életemben. Egy súlyos autóbaleset után életben maradtam, negyven évesen hat nylonzacskóval és két gyerekkel léptem ki egy házasságból, de volt erőm újra kezdeni. Megtanultam angolul, letettem a nyelvvizsgát, aztán egy pályázatnak köszönhetően kijutottam Angliába. Sosem felejtem el azt az érzést, amikor ott álltam Londonban, a Picadillyn, mert mégiscsak nagy eredmény, hogy egy kis ország kis falujából odáig el tudtam jutni. Nagy-nagy szerencsének tartom, hogy találkoztam dr. Nagypataki Gyulával, igazi társra leltem benne, sok mindenben egyformán gondolkodunk és jóban-rosszban kitartunk egymás mellett. Nagyon okos ember, aki még egy kirándulásra is alaposan felkészül, ezért élmény vele utazni. Mondhatnám úgy is, hogy szenvedélyem a munkám, és fontos, hogy mindig legyenek előttem célok. Nemrég fejeztem be a doktori tanulmányaimat, a védés következik, de utána sincs megállás, mert tudományos kutatásokat szeretnék végezni. Valójában nem a cél a legfontosabb, hanem a hozzá vezető út, amely újabb és újabb felfedezéseket ígér.
- Mennyire fontos az ön számára a siker?
- Fontos, mert ösztönöz és erőt ad a további munkához. Nagy sikernek éreztem, amikor megjelent az első publikációm, és azt is, amikor négy év munkája után hamarosan létrejön városunkban az autizmus műhely. Persze a legfontosabb az, hogy az emberek lelkében hagyjon nyomot az ember. Arra törekszem, hogy példát tudjak mutatni, és pozitív mintát adjak elsősorban a gyerekeknek.
- Két felnőtt lánya van. Milyen a kapcsolata velük?
- Nagyon jó. Sok bennünk a közös, sok nehézségen mentünk át együtt, és ez szorosan összeköt bennünket. A család rendkívül fontos számomra, a szüleim Tiszapalkonyán élnek, gyakran meglátogatjuk őket, mert egyre több figyelemre és törődésre van szükségük. A testvéreimet, gyermekeiket és az egész nagycsaládot igyekszem összefogni, jóban, rosszban támogatni.
- Mit javasol, kiről szóljon legközelebb a Premier plán?
- Vincze Dezsőnét ajánlom. Danica elkötelezett, lelkiismeretes ember, érdemes közelebbről is megismerkedni vele.
