86 évvel ezelőtt, 1920. június 4-én írták alá Magyarország megbízottai Trianonban az Antant-hatalmakkal a békeszerződést, amely az I. világháborút lezáró versailles-i békerendszer része volt. Az 1914-1918 között tartó I. világháborúban az Antant-hatalmak győztek, s a párizsi békekonferencián dolgozták ki a vesztesekkel a békeszerződések tervezetét. Magyarország a vesztesek közé került, s az az államalakulat, amelybe tartozott – az Osztrák-Magyar Monarchia – 1918. novemberében a darabjaira hullott szét.
A volt birodalom területén nemzetállamok alakultak, amelyek minél nagyobb részt kívántak maguknak a volt monarchiából, így a Magyar Királyságból is. Tulajdonképpen a széthulláskor a történelmi Magyarország egy pillanatig sem létezett, hisz vagy Antant katonai megszállás alatt állt jelentős része vagy nagy területek – igaz erőszakkal – a megalakuló új nemzetállamokhoz csatlakoztak.
Ilyen körülmények között utazott el a gróf Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció (ennek tagja volt gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál is) és érkezett meg 1920. január 7-én Párizsba. Január 16-án Apponyinak sikerült szóban is összegeznie a magyar küldöttség fő törekvését. Lemondva a régi Magyarország határainak megtartásáról, azt kívánta, hogy a vitatott területek sorsáról népszavazás útján döntsenek, alkalmazzák a Wilson amerikai elnök által meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvét. A magyar előterjesztés felett semmiféle vitát nem indítottak, csak átadták a küldöttségnek a békefeltételeket. Ezekre a magyar kormány adott választ, majd 1920. márciusában részletes irányelveket küldött a magyar küldöttségnek. Mindenekelőtt a kijelölt határ menti, többségükben magyarlakta területek megtartása érdekében szerették volna módosítani a békeszerződés tervezetét, ismételten felvetve az érintett területeken rendelkező népszavazások kérdését. Ezt azonban a szomszéd országok az első pillanattól a leghevesebben ellenezték, jól tudva, hogy az általuk már elfoglalt magyar többségű területek lakossága a Magyarországhoz való tartozás mellett szavazna. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa így a magyar ellenjavaslatok egyetlen pontját sem fogadta el, és minden érvet visszautasított. 1920. május 6-án a magyar békeszerződést véglegesnek nyilvánították. Tekintettel arra, hogy a magyar békeküldöttség az előre elkészített diktátumhoz képest semmiféle változtatást nem tudott elérni, gróf Apponyi Albert tiltakozásul visszaadta megbízatását, rámutatva arra, hogy „nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló jogából indultunk ki – nem mintha ezt a jogot kétesnek tartanók – mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor népszavazást követeltünk”. Továbbá „... azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának.” Hiába mondott le Apponyi, a győztesek akarata diadalmaskodott, Magyarország számára nem maradt más lehetőség, mint az igazságtalan és méltánytalan békeszerződés aláírása.
1920. június 4-én délután 16 óra 30 perckor a versailles-i Kis Trianon kastélyt a Nagy Trianon palotával összekötő csarnokban a magyar kormány nevében Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ aláírta a 14 részből álló békeszerződést. Ennek első része a Népszövetség alapokmányát tartalmazta, a második rögzítette Magyarország új határait. Ennek értelmében a történeti Magyarország (Horvátország nélküli) 282 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer négyzetkilométer (33 %) maradt magyar fennhatóság alatt. Lakóinak száma 20 886 487 főről 7,6 millióra (36 %) olvadt. Az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe, aminek következtében több mint 3,2 millió magyar került a szomszédos országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek fele az új határok mentén zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban mértéktelen volt. A békeszerződés további pontjai a hadsereg létszámáról és a jóvátételi előírásokról szóltak.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ünnepélyes tiltakozás mellett fogadta el a trianoni békeszerződést tartalmazó törvényjavaslatot, majd 1921. július 26-án az 1921: XXXIII. tc. formájában a törvénytárba iktatta.
Trianon a XX. századi magyar történelem máig ható mély traumája, ugyanakkor a kisállammá vált Magyarország e viharos 86 év alatt, Trianon óta többször újrateremtette magát, megmutatva, hogy szívós munkával tenni lehet a reményteljes jövőért....
Ilyen körülmények között utazott el a gróf Apponyi Albert vezette magyar békedelegáció (ennek tagja volt gróf Bethlen István és gróf Teleki Pál is) és érkezett meg 1920. január 7-én Párizsba. Január 16-án Apponyinak sikerült szóban is összegeznie a magyar küldöttség fő törekvését. Lemondva a régi Magyarország határainak megtartásáról, azt kívánta, hogy a vitatott területek sorsáról népszavazás útján döntsenek, alkalmazzák a Wilson amerikai elnök által meghirdetett nemzeti önrendelkezés elvét. A magyar előterjesztés felett semmiféle vitát nem indítottak, csak átadták a küldöttségnek a békefeltételeket. Ezekre a magyar kormány adott választ, majd 1920. márciusában részletes irányelveket küldött a magyar küldöttségnek. Mindenekelőtt a kijelölt határ menti, többségükben magyarlakta területek megtartása érdekében szerették volna módosítani a békeszerződés tervezetét, ismételten felvetve az érintett területeken rendelkező népszavazások kérdését. Ezt azonban a szomszéd országok az első pillanattól a leghevesebben ellenezték, jól tudva, hogy az általuk már elfoglalt magyar többségű területek lakossága a Magyarországhoz való tartozás mellett szavazna. A békekonferencia Legfelsőbb Tanácsa így a magyar ellenjavaslatok egyetlen pontját sem fogadta el, és minden érvet visszautasított. 1920. május 6-án a magyar békeszerződést véglegesnek nyilvánították. Tekintettel arra, hogy a magyar békeküldöttség az előre elkészített diktátumhoz képest semmiféle változtatást nem tudott elérni, gróf Apponyi Albert tiltakozásul visszaadta megbízatását, rámutatva arra, hogy „nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló jogából indultunk ki – nem mintha ezt a jogot kétesnek tartanók – mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodtunk, amikor népszavazást követeltünk”. Továbbá „... azt is kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának.” Hiába mondott le Apponyi, a győztesek akarata diadalmaskodott, Magyarország számára nem maradt más lehetőség, mint az igazságtalan és méltánytalan békeszerződés aláírása.
1920. június 4-én délután 16 óra 30 perckor a versailles-i Kis Trianon kastélyt a Nagy Trianon palotával összekötő csarnokban a magyar kormány nevében Benárd Ágoston munkaügyi és népjóléti miniszter és Drasche-Lázár Alfréd követ aláírta a 14 részből álló békeszerződést. Ennek első része a Népszövetség alapokmányát tartalmazta, a második rögzítette Magyarország új határait. Ennek értelmében a történeti Magyarország (Horvátország nélküli) 282 ezer négyzetkilométer területéből 93 ezer négyzetkilométer (33 %) maradt magyar fennhatóság alatt. Lakóinak száma 20 886 487 főről 7,6 millióra (36 %) olvadt. Az új határok mélyen belevágtak a magyar nemzettestbe, aminek következtében több mint 3,2 millió magyar került a szomszédos országok határai közé, tehát a Kárpát-medencében élő magyarság több mint egyharmada, s ennek fele az új határok mentén zárt tömbökben élt. Ez azt jelenti, hogy lehetett volna az etnikai, nemzetiségi elvnek megfelelő, igazságosabb határokat húzni, a győztesek étvágya azonban mértéktelen volt. A békeszerződés további pontjai a hadsereg létszámáról és a jóvátételi előírásokról szóltak.
A magyar nemzetgyűlés 1920. november 15-én ünnepélyes tiltakozás mellett fogadta el a trianoni békeszerződést tartalmazó törvényjavaslatot, majd 1921. július 26-án az 1921: XXXIII. tc. formájában a törvénytárba iktatta.
Trianon a XX. századi magyar történelem máig ható mély traumája, ugyanakkor a kisállammá vált Magyarország e viharos 86 év alatt, Trianon óta többször újrateremtette magát, megmutatva, hogy szívós munkával tenni lehet a reményteljes jövőért....
